Ma már a 100 eurós belépő olcsónak mondható, ráadásul a helyszín sem mindennapi: sziget ez is, amelyet egy mesterséges tó vesz körül. Aki először jár itt, annak furcsa lehet, hogy a háromnapos eseményt mindig hétfő és szerda között rendezik meg, és hogy meglepően sok a 40+-os látogató.
Június 23.
Ha nem számítjuk az ún. Hidden Stage-et és az egyéb alkalmi megnyilvánulásokat, két színpadon váltják egymást a fellépők, így nincs üresjárat. Az első napon a tavalyi Szigeten is megfordult angol Yard Act nyitja a nyugati zenekarok sorát. Rettenetes bajuszok, meglehetősen funkciótlan háttérvokalista lány, és szimpatikus előadásmód – nagyjából ennyivel összefoglalható a produkciójuk. A leedsi gárda dumálva éneklő frontembere, James Smith folyamatosan dicséri a közönséget, hozzátéve, hogy a zenészek épp megsülnek a színpadon, de ezzel a nézők is ugyanígy vannak. A legnagyobb sikert a We Make Hits című tavalyi daluk aratja, de remek fogadtatásra lel a politikai üzenetekkel megspékelt 100% Endurance is.
Ezután a kisebb World Stage-en a nemzetközi felállású Mitsune játszik fura világzenét, és így pont jut idő arra, hogy sikerüljön felderíteni a fesztivál infrastruktúráját. Közben a nagyszínpad előtt hatalmas embertömeg gyűlik össze, és pontosan 20.45-kor kezdetét veszi a Fontaines D.C. igencsak intenzív fellépése. Az ír zenekar két nappal korábban a Barba Negrában játszott, de a csepeli helyszín sokak egybehangzó véleménye szerint nem nőtt fel az esemény rangjához. Az INmusicon semmi gond a hangzással, az öttagú posztpunk brigád egy turnézenésszel kiegészülve lenyűgöző koncertet ad a felfújható szív alatt, ami egyben a Romance című tavalyi lemezük artworkje. Grian Chatten frontember az oly divatos „Free Palestine!” felkiáltást és egy-két thank yout leszámítva csak a dalszövegeken és a testbeszédén keresztül kommunikál a közönséggel. A Romance 11 számából 9 is elhangzik, a két korai album dalai viszont szép lassan kikopnak a setlistből. A koncert utolsó negyede a legerősebb, különösen az elszállós In the Modern World és az I Love You párosa sikerül emlékezetesre, de még ezeket is felülmúlja a záró Starburster zúzása.
A kisszínpad felé özönlenek sokan, mert mindjárt kezd Mike Skinner The Streets nevű projektje, amely a 2000-es években lényegében megújította a brit hiphopot. A főhősön kívül a színpadon van még egy gitáros, egy basszusgitáros, egy billentyűs, egy dobos és egy vokalista. Sajnos jó pár fontos dal csak egyvelegek részeként hangzik el, és a produkció valahogy kifejezetten avítt és fáradt benyomást kelt. Ma már szinte hihetetlen, hogy két évtizede Skinner egy komplett generáció szócsövének számított a brit szigeteken.
Annak is jó ideje már, hogy az Airt fontos zenekarnak lehetett nevezni – a legutóbbi albumuk 2012-ben jelent meg. A francia duó jó ideje nosztalgiatripen van, ugyanis még mindig a Moon Safari című, 1998-as alaplemezüket turnéztatják. A koncert felében ennek az LP-nek a dalai hangzanak el, és hiába a remek látvány, na meg persze egy dobossal is megtámogatott, remek előadás; ez a zene inkább planetáriumba, mintsem fesztiválra való. A közönség fokozatosan elszivárog a színpad elől, és akik maradnak, azoknak a nagy része is inkább beszélget. A koncert második fele is andalítóra sikerül, a ráadás is meglehetősen fura elgondolásra vall – a kifejezetten pörgős Don’t Be Light után érdemesebb lett volna a Radio Number One-nal és a Surfing on a Rockettel zárni a „bulit”, de a Dunckel–Godin páros máshogy gondolta.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
