Zene

A kiindulópont mindenképpen tanulságos; sőt kis jó szándékkal elgondolkodtatónak is nevezhető. Egy rendező, aki eddig jobboldali juntákról, közöttünk bujkáló neo- és nem neo nácikról készített filmeket, akinek örök témája az erővel való visszaélés lehetősége, a hatalom, a rejtőzködő vagy büszkén vállalt erőszak, most a tévéről, a televíziós híradóról készített filmet. A pesszimistáknak erről talán az jut eszükbe, hogy a tegnap dél-amerikai juntái helyett ma egyetlen igazi ellensége van az erkölcsnek és a jognak, és ez a tévé. Az optimisták viszont elégedetten figyelhetik világunk jobbulását. Hiszen úgy látszik, Hollywood kezd kifogyni a rossz emberekből: az elvakult posztszovjet terroristák, a magányos őrültek és a fékezhetetlen járványok mellett a forgatókönyv-felelősök már nem találnak több negatív szereplőt. Marad a televíziós újságíró.

Õrület, már egész közel vagyok a Kisstadionhoz, parkolóhely is lenne, de ez valami hátsó utca, nincs átjárás, és már legalább fél perce hallani, hogy a Helloween galoppozik, márpedig ha a Helloweenről, ifjúságom e meghatározó élményéről lemaradnék, be kéne falcolnom.

Rachid Taha: Díwán. Rachid Taha, akárcsak Cheb Mami vagy Khaled, rai-poppal futott be Franciaországban, de hallhattunk róla korábban is, a radikális Carte De Séjour énekeseként. Korábbi lemezein túlzásba esett a programozás, a Díwán azonban alapjában egy igazi arab zenekar nyelvén szólal meg, lantosokkal, ütősökkel, fúvósokkal és vonósokkal, az ötvenes-hatvanas-hetvenes években alkotó szerzők darabjait tolmácsolva. Újra terítékre kerül a frusztráltság, az algériai függetlenségi háború, az emigráció, és ez Taha otthonos terepe, vesd össze a Carte De Séjour jelentésével: letelepedési engedély. Tánczenéről van szó, persze, továbbra is; ám Taha nagyot lépett előre, amint így hazatalált, s ha még változatosabbá tette volna e hetven percet, most ki nem látnék a csillagok mögül. (Barclay/PolyGram) * * * *

Hiába az egykori tegező viszony, a vietnami kultúráról legfeljebb annyit tudunk, hogy strandpapucsban, csüngő hasú malackában, gerillaháborúban felállítandó dzsungelcsapdákban, kerékpárszerelésben és orosz rulettben erősek, bár ez utóbbiban csak mint játékmesterek. Persze ez a felszínes ismeretanyag legfeljebb arra elég, hogy megállapítsuk: a magát ma is szocialista köztársaságként aposztrofáló kelet-ázsiai országban az élet még akkor sem operettlibrettó, ha állampolgárai minden este azzal a büszke tudattal térhetnek nyugovóra, hogy megverték az amerikaiakat, méghozzá igazi háborúban.

Mozart-Szikora-Műszak: A Varázsfuvola (Thália Színház)

Azt mondják, szokatlan előadást tartott idén a Castafiore elnevezésű vizuális mozgásszínház Franciaországból. Ebből is látható, mennyire pesszimisták a táncszínház-látogatók és -kritikusok, hiszen ami jó, azt egyből szokatlannak nyilvánítják. És milyen igazuk van. Körülnézni, felfedezni, átélni és örülni a szó filozófiai értelmében ma már anakronizmus, ahogy a nyár is az. Destruktívan szomorkodni és eljegyzést kötni a vilmoskörtével, az igen, az nagyrealizmus.

Dub: érveink és vitáink terepe ezNemcsak háttér, hogy velünk füvezzZajjal töltjük ki az űrtFekete zaj, kizárt, hogy elkerüldChandrasonic, a gitáros, és Dr. Das, a basszusos felkapja a vizet, pedig csak az a kérdés száll feléjük, hogy el tudnák-e képzelni a zenéjüket politikus szövegek nélkül.

Ismerjük jól a sztárokat, a szép filmeket. Tudjuk, ki az a tökéletes testfelépítésű Jean-Claude Van Damme vagy Cindy Crawford. Láttuk a Titanicot meg A gömböt, a nagy reality show-t. Számunkra kevésbé jelentős Andris, Szilvi meg Mari, sőt Emmanuelle, Jean, Frédéric és Fernand színháza. Ha tudnánk, hogy középsúlyos értelmi fogyatékosok, akkor még kevésbé lenne az. Pedig aki látta Frédéricet a partvissal monologizálni, az meggyőződhetett róla, hogy többet dédelgetik őt a múzsák, mint Schwarzeneggert, ha nincs is olyan vitriolozott arcberendezése és napijegye a fitness-szalonba.

Ha a városban járás-kelés egyébiránt mindenképpen felesleges programjára szánjuk el magunkat, jók az esélyeink, hogy találkozzunk Zoltán Mária Flóra mostani kiállításának plakátjával, és máris frászt kapjunk, mert a plakátról egy viszonylag szelíd (könnyű neki: vélhetőleg halott) nő arca néz vissza ránk, hetyke kis gombostűkkel rögzítve helyére, a textilfaktúrájú anyaföldre, míg a gombostűket fémet sejtető drótok kötik össze, na, még csak ez hiányzott, mormoljuk ilyenkor magunkban, arról sem feledkezve meg azért, hogy az ötletet felírjuk oda, ahol titkos kínzókamra-receptjeinket tároljuk.

Mostanában már a belpolitikai helyzet is fokozódik. Árad a Duna, a világegyetem tágul: rossz napok járnak. Csupán egyvalami védhet meg ettől a mocskos jelentől: a nosztalgia. Vágy olyan korok és tájak után, melyekhez semmi közünk, melyek nagyon régen, nagyon távol léteztek csupán, sőt akkor is csak alig. Az angol arisztokrácia szép élete biztos kikötő mindazoknak, akiket hány és vet az élet. Agatha Christie végtelennek tűnő életműve is véget ér egyszer - ám azok, akiket már csak a pontban ötkor felszolgált tea és a naponta hengerelt gyep látványa nyugtat meg, mindig számíthatnak arra, hogy az angol filmipar rendszeres időközönként szállítja számukra vágyuk újabb tárgyát.

Hollywood igen régóta igen sokféleképpen pusztíccsa a világot. Küldött már óriásmajmokat a vászonra, óriáspókokat, tűzvészt, ufókat, sőt a Night of the Lepus című kora 70-es évekbeli B-movie-ban óriásira nőtt fehér nyuszik térnek át tömegesen a vegetarianizmusról a táplálkozás alsóbb szintjére, emberhús evésére. Most pedig itt a szökőár, tessenek félni. Hu.

Kedvelem Barbet Schroeder munkáit, amerikai filmjeinek, ezeket ismerem, némelyike igen élvezetes mozi. A Barfly például már-már kiváló, de a többi között is akad jó néhány becses darab. Mármint a maga nemében: mióta megnéztem A szerencse forgandó című opust, alig járok el hazulról, házi videótékám egyik gyöngyszeme, az Egyedülálló nő megosztaná óta pedig vendéget sem igen fogadok, s erősen foglalkoztat a cölibátus gondolata.

1989 tájékán rendszert váltottunk. Izgalmas félóra volt. Utána szeretkeztünk, elmentünk moziba, nem is volt ezzel baj, laissez faire lógott a levegőben, a békés forradalmak tárgyalóasztalnál végződnek, hagytuk a dagadt EKA-t másra. A legtöbben tették, amit a lélek és az ismeret diktált, hős kevés volt, aki akart, szervezkedett, tüntetett; ez volt az az időszak, amikor Bayer Zsolt még tudott írni, a négyigenes Fidesz még nem látta meg Pozsgayban a magyar polgárt, én még azt hittem, van emberarcú, nem-komcsi baloldal. Rég volt, szép volt, de azért valami félresiklott, enyhén elbaszódott a rendszerváltás, gondolják ebben az országban elég sokan, és mondja helyettük tizedik éve a jobboldal - ahelyett, hogy a liberális demokraták mondanák.

"Légy kedves, vagy menj el. Kösz" - Petőfi Csarnok