Zene

Mondják, a japánokra jobban oda kell most figyelni. A triphop és az easy listening - vagy ahogy ők hívják, a club-pop - keleti verziójának jópár előadója számít már a világpiacon. A "nevek", így DJ Krush, az U. F. O., a Pizzicato Five és a Towa Tei mellett ott vannak az új tehetségek is: Yoshinori Sunahara vagy a big beat nagy reménysége, a Boom Boom Satellites.

Van egy olyan vélekedés, miszerint a jazz világában az ötvenes évek vége, hatvanas évek eleje volt az aranykor. Azóta a nagy egyéniségeknek csak maximum ügyes utánzatai mozognak, meg volt néhány zsákutca, mint a jazzrock, de azt a menedzserek találták ki. A megszállott zenehallgató, aki már tudja a tutit, hajlamos azt gondolni, hogy már nem jöhet semmi új.

A napokban felhívtam Szelevényi Ákost. Jó passzban volt. Új recepteket talált, az dobta fel. Megismerni egy új ízt, és megtalálni, akivel osztozkodni lehet rajta - az efféle minőségekből merít az ő szaxofonja. "Zene ugyanis nem jön zenéből. Elsősorban emberek vagyunk, s csak azután zenészek, újságírók..." - miként egy korábbi interjúban (MaNcs, 1995. február 23.) mondta.

Legszívesebben egy rövid kritikát írnék, csupán annyi lenne benne, hogy: Bogárkáim, ezt tessék elolvasni!, de félő, hogy kísérletemet a kérlelhetetlen rovatvezetői szigor kapásból hárítaná, és továbbírásra késztetne. (Megpróbáltam, hárított.)

Edvard Radzinszkij megszállottja a vastag, történelmi könyveknek, hétszáz oldal alatt képtelen megállni, azonban ezt a hétszáz oldalt képtelen megtölteni tényekkel. Sztálinról szóló könyvét, akár II. Miklósról, az utolsó cárról szólót, érdektelen, fárasztó visszaemlékezésekkel kezdi, például, hogy mit is mondott annak idején idősebb Radzinszkij a Vezérről.

Yvonne szálka a királyi udvar szemében. Oda nem illő ocsmányság, és mert kilóg az elegáns társaságból, sőt szemmel láthatólag a legkevésbé sem igyekszik alkalmazkodni hozzá, beleolvadni vagy legalább eltűnni a szeme elől, mindent felforgat. Az udvar nagy, jól szervezett, sokszor kipróbált szerkezetét azonnal tönkreteszi ez az egyszerű kis hiba (egy csúnya lány felbukkanása). Hiszen ha egyvalami meghibásodhat a rendszerben, akkor talán semmi sem biztos, semmi sem biztonságos. Az udvartartás hirtelen védtelenné válik. A gúnyolódó ifjak letéphetik Yvonne-ról a ruhát, de ők érzik magukat meztelennek. Nemcsak a király, hanem mindannyian.

Vannak, akik huncut cuncimókusnak tartják az egeret, mások viszont éppen ellenkezőleg: valamiféle átmenetnek a csótány és a patkány között, amit minden eszközzel irtani kell. Rajtuk kívül még vannak a rajzfilmesek, akik éppen ezt az ellentétet felhasználva csinálnak hőst a kis rohadékból, már-már természetfeletti képességekkel ruházva fel, nem törődve azzal, hogy az igazi egérnek körülbelül akkora agya van, mint egy közepes méretű zsírdarab egy szelet turistaszalámiban.

A Chumbawamba arra kérte csóró rajongóit, ha már lenyúlják a lemezüket, ne a fennmaradásért küzdő kis boltokból vigyék, hanem az olyan mamutokból, mint például a Virgin Megastore. Így, miközben a MAHASZ-tól Arany Zsiráfot kapott, a brit Virgin-hálózat demonstratíve megszüntette a szóban forgó Tubthumper reklámozását. Nekik se könnyű, lássuk be: hol a nácik fenyegetik, amiért antifasiszta Chumba-pólókat árulnak, hol a zenekar akaszt be. De ez a cikk most nem a kereskedőkről szól.

Meglepő lenne-e, ha kiderülne, hogy a zsidó hitközség egyik legfőbb tisztségviselője a kommunista rendszer spiclije volt? Lenne-e, és ha igen, pontosan milyen típusú felháborodás lenne abból, ha a Szombat című zsidó kulturális folyóirat tényfeltáró cikket közölne arról, hogy egy főrabbi nemcsak a III/III-as ügyosztály jelentéstevője, de a keletnémet Stasi megbízható embere is volt? Más minőségű felháborodás lenne-e ez, mint amikor nem explicite zsidó spicliskedésre derül fény? Hát persze hogy. Mindenki tudja, hogy ha azok komcsik, az rosszabb, mint amikor mi magyarok vagyunk komcsik. Mi csak a karrierünket egyengettük, de a zsidó komcsik direkt beléptek a pártba meg az ávóba, hogy bosszút álljanak. Nyomulnak, ezért feltűnőek. Hallgatnak, meglapulnak, hogy ne tűnjenek fel, ez pláne feltűnő.

Amikor én iskolába jártam, nem volt szó individuális oktatásról, személyközpontúságról, de még a Waldorf-módszer sem volt központi kérdés. Ehelyett "pedagógusnak" nevezett kontraszelektált állami terroristák uralták az agyunkat és a mozgásterünket, főállásban kiabáltak és megszégyenítettek, szolgáltak és védtek, leadták a tananyagot, van még kérdés? Nincs. A gondolkodás, a vita se rövid, se hosszabb távon nem volt pálya, a szocializmus amúgy sem volt éppen a gondolkodás világa; a kifejlesztendő embertípus passzív volt, kívülről irányítható, hierarchiákban magát jól érző, deformált lelkű, alázatos barom.

Arundhati Roy könyve nyerte el a tavalyi Booker-díjat, amiről, úgy mondják, annyit érdemes tudni, hogy egyszerre jelent dicsfényt és jelentős összeget, kápé. A tavalyi Booker-díj az előbbieken felül jelentős médiasmúzt is eredményezett, gyaníthatóan a kedvezményezett külseje kapcsán. Ezt az eljárást erkölcsileg akár el is lehetne ítélni, ha nem lenne annyira jogos.

A téma - szomorú - az utcán (egy aluljáróban, egy lehúzott pecóban, ki tudja?) hever; kurrens ügy mostanában anyagosokról filmet készíteni, jönnek az újabb és újabb jelentések zsinórban a világ minden tájáról. Az elmúlt egy évben volt már brit, holland, wallesi, ez a mostani egy amerikai és független darab: Vondie Curtis Hall középszerű supporting színészből avanzsált középszerű filmrendezővé, a Gridlock´d az első munkája, a forgatókönyvet is ő jegyzi.

A Szegedi Egyetemi Színjátszó Társaság 1941-es Hamlet- könyvének hasonmás kiadása

"Ezt a környéket zsaruk lakják." Hatalmas tévedés lenne azt gondolni, hogy ilyet legfeljebb ábrándozó kisnyugdíjasok, hallucináló Teve utcai PR-előadók meg a kabinos bácsi a BM-üdülőből mondhat. Itt van például James Mangold, tisztességes hollywoodi forgatókönyv- és filmkészítő iparos, aki szintén erről fantáziált. Egészen pontosan egy jerseyi kertvárosról, ahová megfáradt zsaruk térhetnek haza műszak után, nem is akárhonnan. Naná, hogy a folyó túlpartjáról, a bűnös New York Cityből, ahol ami van, az minden, csak nem közbiztonság. Sebaj. Ott van Garrison N. J., a béke szigete. Takaros dácsák, takaros autók, kis feleségek meg egy zártkörű kocsma, a Négy Ász, ahol a szolgáló-védők kedvükre alázhatják egymást sörgőzös fejjel minden áldott este. Ezt a minimumot, amit tulajdonképpen minden nagyvárosi zsaru megérdemelne, ők valóban megkapták.