Meglepő lenne-e, ha kiderülne, hogy a zsidó hitközség egyik legfőbb tisztségviselője a kommunista rendszer spiclije volt? Lenne-e, és ha igen, pontosan milyen típusú felháborodás lenne abból, ha a Szombat című zsidó kulturális folyóirat tényfeltáró cikket közölne arról, hogy egy főrabbi nemcsak a III/III-as ügyosztály jelentéstevője, de a keletnémet Stasi megbízható embere is volt? Más minőségű felháborodás lenne-e ez, mint amikor nem explicite zsidó spicliskedésre derül fény? Hát persze hogy. Mindenki tudja, hogy ha azok komcsik, az rosszabb, mint amikor mi magyarok vagyunk komcsik. Mi csak a karrierünket egyengettük, de a zsidó komcsik direkt beléptek a pártba meg az ávóba, hogy bosszút álljanak. Nyomulnak, ezért feltűnőek. Hallgatnak, meglapulnak, hogy ne tűnjenek fel, ez pláne feltűnő.
Ezeknek teregessünk szennyest? - kérdi a könyv főszereplője, az idős főrabbi (a kisregény végén kis kurzivált bekezdés tudatja, hogy fiktív főrabbiról van szó), aki megtudja, hogy a Szombatban cikk készül a múltjáról. Leplezzük le őszintén, kőkeményen az úgynevezett igazságot, és ezzel legyünk jófiúk a gojok előtt? A zsidó besúgás leleplezése zsidó lap által nem pont a besúgás egyik minősített esete? Ki fogja megérteni, mi volt a spicliség oka, még ha a magyarázat nem is jelenthet elfogadást? Szántó T. Gábor (mellesleg: a Szombat főszerkesztője) ismeri a felvetett dilemmákat: maga is állandóan megkapja a Síp utcai hivatalosoktól, hogy saját fészkébe piszkít, amikor kényelmetlen zsidó belügyeket a nyilvánosság elé tár. Szántó pontosan tudja, hogyan működnek a lelki és hivatali mechanizmusok, és kisregénye attól hihető és izgalmas, hogy egy hiperreális környezetbe bújtatott fiktív szereplő valódi félelmeket és valódi kérdéseket fogalmaz meg.
A főrabbit természetesen kényszerítik a beépülésre, a kényszer természetesen a félelem miatt működhet - a félelem mögött/alatt azonban természetesen egy másik félelem is működik: ha nincs ez a rendszer, visszajöhet a másik, az előző. A végső lökést a papír aláírására az adja meg, hogy hirtelen fóbiája támad: a kihallgatószoba kísértetiesen emlékezteti a lágerre, amit túlélt; főként persze a rendszer iránti lojalitás működik, a szovjet bevonulásnak ugye volt egy felszabadító momentuma, ebben a rendszerben legalább nem zsidóznak nyíltan. Aztán lassan a felismerés: "magyaroknak és németeknek szolgáltatunk ki zsidókat, nem pedig egy olyan politikát segítünk érvényesülni, ami mégiscsak legyőzte a nácizmust. Mert addig ezzel a meggyőződéssel küzdöttem le az olykori önvádat." Ok, de nem magyarázat. A megértés nem mentesít semmi alól. A főrabbi az önvádat tanításba fojtja: a rabbiképző tanítványainak lassan hömpölygő órákon egyszerűen elmeséli a zsidók viszonyát a besúgáshoz, a történelemtől napjainkig. Ezenkívül naplóba fog. A körülményes nyelvezet, a szaggatott, önvádtól és bűntudattól átitatott naplórészletek mögül lassan előviláglik egy ember története, aki rájön, hogy átverték, kihasználták a félelmét és a lojalitását, saját feleségét is ráállították; és ezt a meg- és elmagyarázhatatlan tényt akarja most tényfeltárni a Szombat? A Mószer: letehetetlen.
A másik kisregény (Én?) is szép és szomorú próza. Egy közepesen fiatal női én két férfi között hánykódik hosszan és szexuálisan, egy létező kapcsolat kifulladásának egyenes következményeként. A pszeudoromantikus leányfüzetszerű pornográf részletek valójában a női öntudat és önbecsülés visszaszerzésének stációi, a partnerkapcsolatból hiányzó partneri viszony létrehozása egy másik partnerrel, lépések a saját női test és lélek együttes elfogadása felé. A lány eredeti partnere nárcisztikus fiatal író, akivel megszakadt a kommunikáció fonala, a hosszú kapcsolat során a kölcsönös szeretet/gyűlölet előbb csapkodós veszekedésekhez, majd elhallgatásokhoz és így hallgatáshoz vezet. A félreviszony azonban nem old meg semmit, a kiégés kölcsönös. "Õ azért dugott félre, mert elégedetlen volt velem. Én azért, hogy bosszút álljak." Innentől fogva az egyetlen kapaszkodó az, hogy nincs megállás.
- seres -
Magvető kiadó, Budapest, 244 oldal, 870 Ft
