Zene

De mennyire nem! Mind gyakrabban teszi tiszteletét a földön, a látogatások epicentruma valahol Kaliforniában, közelebbről Hollywood tájékán keresendő. Szörnyű lehet odaát. Épp most fut a mozikban Al Pacino mint ügyeletes sátán (Az ördög ügyvédje), de már itt a konkurencia. Neve is van neki. Azazelnek hívják, ami -a rendező elmagyarázza - arámi nyelven a "megtestesült Gonoszt" jelenti. Ez jó: tizenharmadszorra kiokosodva olvasom majd újra Bulgakovot. Azazel - a filmbéli - arctalan, alaktalan figura, amolyan vándorlélek ő, igazi vagabundus: organizmusból organizmusba költözik, ha kinézett magának valakit, annak annyi. Azazel nem válogatós, sem részrehajló, egyszóval nehéz vele: ez lenne itten a film nagy metaforája, a napnál is világosabb. Az viszont már kevésbé érthető, miért zendít rá kényszeresen minden egyes delikvens a Rolling Stones Time Is on My Side című klasszikusára, sátáni kacajjal kísérve a dallamot. A fene se érti, nekem kicsit bonyolult ez a szimbolika.

Láttam egyszer egy videóklipet az MTV-n, vadászom azóta is, szegény nagymamám azért nem tudta rögzíteni az egyik kereskedelmi csatornán futó Tarkovszij-sorozatot, mert nekem a Manpower együttes Ready Or Not című felvételére van egy éve élesre töltve a videómagnó. Semmit nem tudok róluk, lehet, hogy vérciki lengyel technocsapat, de ez a darab nekem bejött. Látszólag semmi különös, fut az utcán egy rakás krapek, és azt üvöltik, "...are you ready... are you ready... are you ready...", és csak futnak, szaladnak, és csak kiabálnak, és amit hallunk, egyszer csak összefolyik, hogy egy új artikuláció bújjon elő a régi szövegből: "...ájaaé... ájaaé... ájaaé...", és futnak, biztos még akkor is, mikor a tévé már rég a Spice Girlst nyomatja. IRA-ügyben eddig nekem ez tűnik a leghitelesebb megszólalásnak. Igaz, messze lakom és alulinformált vagyok. Ám a helyzet(em) A bunyós után sem változott.

Nincs mese, újból és újból igazolódik a régi tétel. Még az is lehet, hogy a kor tehet róla, és nem a színháza, a néző a hibás, nem a színészek, de mindegy: igazi előadás többnyire szűk helyen, pincében, padláson, park mélyén vagy egy leánygimnázium levetett tornatermében jön létre. Amíg a kultúr- és egyéb politikusok az újonnan építendő nemzeti monstrumról povedálnak, itt is, ott is lesznek, akik játszani szeretnének és magukat mutogatni. Õk sem szükségképp jók, de mert távolabb esnek a magasztos eszmétől, legalább az esélyeik jobbak. Magasztosságból, az állami gondoskodás reprezentálásából nem lesz színház, legfeljebb az épülete.

"Kiáltozva, turbán nélkül, a gyász jeléül kopaszra borotvált fejjel szalad be Abu-Szád al-Harávi, a tiszteletreméltó kádi a palotába, egyenesen a kalifa színe elé siet, hogy nem éppen az udvari etikett szerinti viselkedésével rábírja a földi örömöknek élő uralkodót a Közel-Keletre betört európaiak, helyi szóval élve a franjok elleni hadjáratra. Ezzel a történettel kezdi könyvét a libanoni születésű Amin Maalouf, hogy azután a történész objektivitásával, az események folyamatához megfelelő helyen és mennyiségben hozzáfűzött kommentátorokkal, az eredeti arab források idézésével mutassa be a keresztes háborúkat arab szemmel, az iszlám vallást, népeinek kultúráját.

A normális kerékvágásnál nincs abnormálisabb dolog, de az emberek többsége még elképzelni sem meri, milyen következményekkel járhat a kizökkenés. Amikor kukorékol a vekker, a főnök butaságokat parancsol, a piacon meg elvész a bevásárlólista, akkor a lelkiismeretesebbek még fölteszik a kérdést, mi a faszér´ csinálom ezt az egészet, de egyre többen vannak, ráadásul egyre fiatalabbak, akik már nem kérdeznek semmit, csak sodródnak házirendjükkel az öregkor felé, nyalnak és nyelnek, teszik, amit kell. Időnként a szelepet is kiengedik, van, aki konditeremben, van, aki a Távol-Keleten, gyermekemberek társaságában.

"Pokolba az utókorral" - fakadt ki Kurt Weill egy alkalommal. "Addig akarom hallani a zenémet, amíg élek." Máskor meg azt mondta: "Attól még nem rossz egy zene, hogy populáris." Alighanem arról folyhatott polémia, hogy a klasszikus végzettségű mester számára nem degradáló-e, hogy kabarékban játsszák a dalait. Meg hogy ehhez mit szól az ő akadémikus nagyérdeműje.

Nagy idők nagy tanúja ő. Kamaszkora a negyvenes évek végén, a bebopkorszakban telt. Egyszer még Monkkal is játszott együtt, pelyhes állú legényke korában, Art Taylor helyett ugrott be, kapott érte tíz, azaz tíz dollárt. Aztán a következő néhány évtizedben Paul Motian játszott nagyjából mindekivel, aki a műfajban számít. (Amúgy örmény származású, szülei a törökországi pogromok elől menekülhettek az Államokba, és a nevét úgy ejti, hogy Mósn.) Két héttel ezelőtt Joe Lovano szaxofonossal és Bill Frisell gitárossal Budapesten lépett fel. Akik hallották, jó emlékezetükben őrzik meg a kis öregembert.

Egyre inkább úgy tűnik, hogy azt a tömegpszichózist, amit rock and roll party néven hozott létre a Hungaria együttes valamikor a nyolcvanas évek elején, még az ezredfordulón sem felejtjük el. 1995-ben egy látványos zenekari összeborulás tanúja lehetett vagy hatvanezer álruhás jampec a Népstadionban, aztán Fenyő Miklós ünnepelte fennállásának harmincadik évfordulóját, most pedig elkészült a Hungaria-dalokból egy musicalnek nevezett színpadi produkció, a Hotel Menthol, országos sztárokkal a főszerepben.

A Budapesti Negyed Kávéházi kisbibliográfiája több mint húsz művet sorol föl, A modern kori kávéháztörténet alapmunkáit, köztük a Kávéház-siratót. Az Irodalmi kávéházak Pesten és Budán pedig már a Budapesti Negyed kávés számát is említi a bibliográfiában. Három év, három könyv a kávéházakról, a nosztalgia s a talán nem utópia jegyében, hogy lesz még egyszer kávéház Budán, Pesten. Nemcsak kávéház nincs, e kiadványok sem kaphatók, eme írás reklám- és marketingértéke nulla. Célja nem is, csupán mint az egyik könyvé, "a téma iránti figyelem felkeltése, hangulattermtés". Teremtsen, keltsen hangulatot.

hónapban vadonatúj kiadványok nem kerültek forgalomba, ám érdemes tenni egy kört az év végéről átcsúszottak körül.

Amikor én még kissrác voltam, nem volt otthon lemezjátszónk, csak egy veterán Philips rádió, olyan túlélő típus. Részrehajlás nélkül szolgálta a családunkat: az apukámnak áriákat, a tesómnak meg nekem Komjáthyt.

Rég láttam ilyen erős szerzőgárdát hip-hop-lemezen, de erről inkább később, először a borítót dicsérném, átszellemült fekete férfi és fehér nő, félreérthetetlen és gyönyörű erotikus fotó, az ilyentől szoktak agyvérzést kapni a fajvédők mindkét oldalon. Szeretem az ilyet, finom, de határozott ütés a gyönge pontra.

Szombaton Zágrábban kezdte, hétfőn nálunk folytatta idei európai turnéját Jimmy Page és Robert Plant. Mielőtt azonban két fiatal muzsikus, Charlie Jones (basszus) és Michael Lee (dob) társaságában megismertették volna április 20-ra várható új albumuk, a Walking Into Clarksdale anyagát a Budapest Sportcsarnok közönségével, a Marriott hotelben fél órán át tanulmányozták a közép-kelet-európai sajtó kérdezéstechnikáját.

Az a telt ház, szóval az a tizenkét-tizenhárom ezer, aki a belépőjét kipengette, igazán rászolgált arra a kegyes csúsztatásra, hogy - majd idővel - egy Zeppelin-koncertre emlékezzen vissza. Jimmy Page és Robert Plant pediglen éppen annyi elismerésre szolgált rá, mintha húsz évvel ezelőtt jártak volna erre.