Zene

Végre itt van magyarul is, Rajnavölgyi Géza áldozatos és eléggé nem dicsérhető fordítói munkájának köszönhetően a középkor egyik legnépszerűbb - több mint háromszáz másolata maradt fenn - és legterjedelmesebb műve, a Rózsaregény! A két szerző 21 886 nyolc szótagos, párrímes soron át vezeti el a szerelmes ifjút vágyai tárgyához, miközben Jean de Meun a kor számos kérdéséről is elmondja véleményét. Roppant érdekes, s talán nem csak a magamfajta menthetetlen bölcsész számára, mit is gondolt a szerelemről és a világról röpke hétszáz esztendővel korábban két tizenharmadik századi fickó. Nem ugyanazt.

Egy bizonyos életkor fölött nyilván mindenki hallott az úgynevezett Nagyfa galeriről; e sorok szerzője - lévén nagy Sakk-Matt-rajongó - még rendszeresen látta egyiküket-másikukat az Ifjúsági Park fölött lombosodó hatalmas fa alatt. De kik voltak ők, és mit akartak? - hogy Hollós Ervin örökbecsű förtelmének címét parafrazeáljam. Horváth Sándor igen alapos kötetéből világosan kiderül, hogy kik voltak (még nagyjából az is, hogy kicsodák ma), de a "mit akartak?" kérdésre már nehezebb (vagy könnyebb) válaszolni, hiszen úgy tűnik, nem rendelkeztek semmiféle megfogalmazható fogalmi rendszerrel, "ideológiával", még csak galeritörvényekkel sem, és ennek megfelelően nem akartak ők az égvilágon semmit. Legfeljebb élvezni a jó levegőt. Vagy hallgatni a parkból kiszűrődő zenét, mert hajuk és ruházatuk miatt oda nem engedték be őket, meg nem is lett volna rá pénzük. Vagy egyszerűen csak lenni, anélkül, hogy állandóan baszogatná őket valami önhitt rendőr, önkéntes rendőr, öntudatos körzeti megbízott, önerős munkásőr, öntudatlan házmester, szóval csupa akkori rendszergazda.

A múzeumshop fontos megállója a tárlatlátogatásoknak, egyes iskolák szerint érdemes rögtön itt kezdeni, hogy boldog tulajdonosi tudattal vághassunk neki a további látnivalóknak. A Nyugat-év lezárása alkalmából a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársai komoly érveket szolgáltattak a boltlátogatás mellett: lemezre írták például a 100 éves a Nyugat kiállításukon is bemutatott archív felvételeket, melyeken a Nyugat írói birkóznak a reflektorfénnyel - ki-ki vérmérséklete és promóciós hajlandósága szerint.

Cadik, Magyarország első számú hiphop dj-je havonta jelentkező programsorozatot indított az A38-on, a nyitóestére két amerikai és egy dél-afrikai rappert hívott el. Bluebird őszinte fehér gyerek, fehér szöveggel, elégedetlenséggel.

Tisztában vagyok vele, hogy a Beatlest, a Rolling Stonest és talán a Led Zeppelint leszámítva nincs is olyan zenekar, amelynek elfogult rajongói ne éreznék úgy, hogy imádott kedvencük ne lehetne legalább egy kicsivel még népszerűbb, de mit tehetnék, olykor magam is égbekiáltó igazságtalanságnak élem meg, hogy javíthatatlan embertársaim kevés kivétellel mit sem tudnak általam mesésnek érzékelt zenékről. Miért nem Greg Dulli az új Elvis? Miért csak szektányi hívője van a Warrior Soulnak? És a végképp megmagyarázhatatlan: hogyan lehetséges, hogy húsz évvel a megalakulása után még mindig csak a briteknek (meg tán a japánoknak) jelent bármit is a Wildhearts? Hiszen ha van rockzenekar, aminél elsüthető a kopottas jellemzés, miszerint "veszettül slágeres", akkor az éppen a britek e jól palástolt csodafegyvere: a Lennon-McCartney-iskola (valamint a Robin Zander-továbbképző) legügyesebb növendéke a közhiedelemmel ellentétben ugyanis nem Noel Gallagher, hanem Ginger, a 'hearts énekes-gitárosa, aki új lemezén még egy ijesztően nu-metálosan induló számot (Plastic Jebus) is tökéletes nonsalansszal képes brutálisan körbevokálozott (mind a négy tag kiválóan énekel) öröménekké formálni.

Ott búcsúztunk el, úgy öt éve, a valamiért világsikert arató Edukators végén, hogy három világmegváltó anarchista fiatal útra kelt egy kapitalista disznónak titulált, ezért elrabolt, majd a kellő megbánás után szabadon bocsátott burzsoá hajóján. Meg sem álltak a szigetig, ahova a német nép az ő féltve őrzött tévéadóinak műsorszóró tornyait telepítette.

"Író, újságíró, szerkesztő, kritikus, politikai elemző, történész-esszéista, Kelet-Európa-szakértő, apa, nagyapa, barát, kolléga, ismerős, udvarló, szerető, zenerajongó, társalkodó, vitázó, tanár, mester, versenytárs, ellenfél, ellenség" - olvassuk a felsorolást a tavaly elhunyt világpolgár századik születésnapjára elkészült remek honlap szerkesztői jegyzetében, és ezzel be is lőhetjük a vállalkozás célját: mindebből mutatni valamit. Földes Anita az utolsó években 60 órányi hangfelvételt készített Fejtővel, a 100 év Vagány munkacímű könyvnek egyrészt kivonata, másrészt multimédiás felülete a weblap (tehát hírverésnek sem rossz).

Akárcsak tavaly, idén is gyermekeknek szólt az évad első premierje az Operaházban, s a második alkalom parányi jóindulattal már tradícióvá lépteti elő a rokonszenves gesztust. Ezúttal Benjamin Britten 1949-es művét láthatták az ünneplőbe öltöztetett csemeték és a rövidnadrágos szakírók, s Bata Rita rendezése (és koreográfiája) komoly erőfeszítéseket tett, hogy a magyar színpadon teljes egészében most először bemutatásra kerülő gyermekopera lekösse az egybegyűltek figyelmét.

A szombathelyi buszjáratról elnevezett 30Y pályafutása pedáns és példaértékű karriertörténet, a kétezres évek egyik legszebb pályájú felívelése hazai viszonylatban. Az énekes-gitáros Beck Zoltánnal és a szólógitáros Gradvolt Endrével a pécsi zenekar múltjáról, jelenéről és jövőjéről beszélgettünk. A 30Y következő koncertje a Magyar Narancs huszadik születésnapi buliján lesz, október 3-án a Dürer Kertben.

Míg fiatal rendezőink (Kenyeres Bálint, Nemes Jeles László, Esztergályos Krisztina stb.) sorra nyerik rövidfilmjeikkel a fesztiváldíjakat külföldön, addig itthon alig is jut közönség elé a műfaj - még a közszolgálati televíziók sem törik érte túlságosan magukat. Esetleges ebbéli hiányérzetünket enyhítheti ez a tizenkét héten tartó sorozat az Örökmozgóban (Zöld Holló Filmklub a Magyar Filmintézettel együttműködésben). Az előzetes információk szerint hol egy alkotó, hol egy műhely, hol egy stílus köré csoportosítva vezetik majd elő a filmeket.

De hová lett Kolcsak aranya?

Mondhatjuk, hogy a horrort a krimitől az áldozatok száma különbözteti meg, de akkor mit csináljunk a Psychóval - ahhoz persze egy Hitchcock kell, hogy e téren a kevés is sok legyen. Ráadásul mire ment vele? Szerintem sokra: zuhanyfüggöny nélkül azóta nem lehet horrort csinálni (képzeljék el ugyanezt a festészetben, a zenében vagy az irodalomban). Mégis van ennél egy jobb megkülönböztetési módszer is - pofonegyszerű. Ahol a lőfegyver a támadónál van, az a tuti krimi, ahol meg az áldozatnál, az a biztos horror. A horrorok elkövetői - ki ne tudná - egytől egyig mészárosok, nem lőnek és nem töltenek, csak szúrnak és nyesnek, vágnak és kaszálnak. Már a Harper sziget elején ellop valaki egy békebeli bálnaaprító szerszámot a helyi tengerészeti múzeumból...

Ha azt mondjuk, hogy készült erre a filmre a lap, akkor még nagyon óvatosan fogalmazunk. Írtunk kritikát a film alapjául szolgáló regényről (2007. augusztus 2.), készítettünk interjút a szerzővel, Arnaldur Indridasonnal (2009. január 29.), és nem utolsósorban megvolt a filmrendező is (2009. március 26.) - csupa jó szó, csupa várakozásteli kérdés.

Csehov-évad elé nézek - már ha rendesen járok majd vidékre az egész szezonban... Ezért aztán én az enyhe télre gondoltam, amikor a Himnusz eléneklésével áldást kértünk a fentvalótól az évadra (vagy mire is?) az első premier estéjén a kecskeméti Katona József Színházban.