Végre itt van magyarul is, Rajnavölgyi Géza áldozatos és eléggé nem dicsérhető fordítói munkájának köszönhetően a középkor egyik legnépszerűbb - több mint háromszáz másolata maradt fenn - és legterjedelmesebb műve, a Rózsaregény! A két szerző 21 886 nyolc szótagos, párrímes soron át vezeti el a szerelmes ifjút vágyai tárgyához, miközben Jean de Meun a kor számos kérdéséről is elmondja véleményét. Roppant érdekes, s talán nem csak a magamfajta menthetetlen bölcsész számára, mit is gondolt a szerelemről és a világról röpke hétszáz esztendővel korábban két tizenharmadik századi fickó.
Nem ugyanazt.
A Rózsaregényt Guillaume de Lorris kezdte el 1225-ben. Öt évig írta, de nem jutott a végére - valószínűleg a halál akadályozta meg a befejezésben. A töredéket - a 4061. sortól - Jean de Meun folytatta negyven évvel később (Lorris és Meung-sur-Loire városa is Orléans közelében található).
Guillaume ars amatoriát akar alkotni, mint ókori kollégája, Ovidius: hogyan kell, ha már balgán szerelmesek leszünk belé, egy nő figyelmét, vágyát felkelteni, hogyan kell meghódítani - igen empatikusan még azt is megrajzolja, mi zajlik le a szeretett személyben. A címbeli rózsa természetesen a nő allegorikus-szimbolikus jelképe: "Rózsaregény a könyv neve, / s benn' szerelem művészete." Ovidius nagylelkűen a nőknek is ad tanácsokat, Lorris főleg a férfiakhoz beszél (a nőkhöz a Villon szép fegyverkovácsnéját előlegező Anyó szól Jeannál, elég kiábrándítóan: "Egyszóval minden férfi csal, / lator, mind csak más nőt akar."). Meséje mögött, ahogy Szabics Imre írja az előszóban, a 11-12. században kialakult, a trubadúrköltészetet is meghatározó lovagi-udvari gondolkodásmód és magatartásforma, valamint az udvari szerelem koncepciója rejlik, ami, azt hiszem, ma is nagyban befolyásolja az európai hódítók és hódítottak szokásait, azaz az udvarlást.
Az akkor meglepően egyes szám első személyű történet egy álom elmesélése: egy húszéves fiatalember elszunnyad, s álma szerint öt esztendővel fiatalabban, kamaszként május havában - mikor máskor - gyanútlanul elindul, hogy gyönyörködjék a természetben. Hamarosan egy kőfallal elzárt pompás kertbe jut, a gyönyör kertjébe, ahol fák, bokrok és főleg allegóriák tenyésznek buján, itt van maga a nagybetűs Gyönyör is, kíséretében Öröm, Finomság, Gazdagság, nemkülönben Édes Tekintet. És Szerelemisten (vagyis Cupido - antikvitás és kereszténység békében megfér egymással) a maga nyilaival és nyílvesszőivel, szám szerint tízzel. Guillaume világa irigylésre méltón kerek, pontosan tudni, mi ébreszti a szerelmet (Szépség, Jámborság, Nyíltszívűség, Nyájasság, Jó Modor), s mi keseríti meg. Igaz, a szerelem rajzolása közben ő is megjegyzi: "Itt már tanács nem adható..." De azért ad néhányat. A rózsába beleszerelmesedő ifjút maga Szerelemisten okítja: "Minden nőt tiszteljél s becsülj, / szolgálatot sose kerülj." Még a higiénére is kitér: mossunk kezet, mossunk fogat! S egészen gyakorlatias tanács is akad: "Illő, hogy a jó szerető / legyen folyvást költekező..." Azt sem árt tudni, hogy "jön sok-sok megpróbáltatás, / szeretőknek bú s kínzatás". Az ifjú a csókhoz is nehezen jut el, utána pedig Féltékenység egyenesen várat emel a rózsa köré.
Jean de Meun folytatásának végén a rózsa, mint erről egy meglepően merész leírásból megnyugtatóan értesülünk, teljes egészében, utolsó szirmáig az ifjúé lesz - de addig még van tizennyolcezer sor! Ebből igen sok a szerző filozófiai és politikai érdeklődését bizonyítja. Guillaume-ot csak a szerelem (a Szerelem) érdekelte, Jeant a világ egésze. A cselekmény lelassul, szinte leáll (bár a várat azért meg kell ostromoltatni), az allegóriák, Értelem, Barát, Hamis Kép, Természet hosszan elmélkednek az időről, az örökkévalóságról, a gazdagságról, az eleve elrendelésről, de szó esik a kolduló rendekről is. Csupa olyasmiről, ami a kor gondolkodó embereit izgatta (ez a mű népszerűségének egyik oka). A férfiak és nők közti kapcsolat rajza - elég elolvasnunk a féltékeny férj különösen eleven bemutatását - igencsak messze van az udvari szerelem idealizmusától. Ilyen sarkos kijelentéseket olvasunk: "Csak nyerni vágynak mind a nők, / mert habzsolásra éhezők". Christine de Pisan még száz év múlva sem rest nőellenességgel vádolni Jeant, ez gerjeszti az első komoly vitát a francia irodalomban. Jeannál a szerelemnek is filozófiai alapja van: a cél nem a szerelem maga, hanem egy isteni parancs teljesítése, a faj fenntartása.
A fordítás végig gördülékeny, lendületes, élvezetes, Rajnavölgyi Géza az utolsó sorig bírja erővel és fantáziával. Nem akármilyen tett az övé: valaki, akinek a fordítás nem is szakmája, minisztériumi tisztviselőként dolgozik, a hetvenhez közel belevág egy ilyen nagy, viszont semmi világi dicsőséggel nem kecsegtető feladatba, s öt év munka után leteszi az asztalra a világirodalom egy fontos alkotásának magyar változatát (még tanulmányt is írt róla, ami a győri Műhely idei 4. számában jelent meg). Nagyobb figyelmet érdemelne - de Prileszky Csilla teljes Ezeregyéjszaka-, vagy Jancsó Júlia Proust-átültetését is alig vettük észre.
Fordította Rajnavölgyi Géza. Eötvös József Kiadó, 2009, 520 oldal, 6700 Ft
