Zene

Kellemetlen érzés lehet, ha az ember lába közé metafora nő és ezzel kell végigjátszani egy egész filmet: a lábközi metafora híresen rosszul hat a járásra, de homlokráncoló és szemöldök-összehúzó erejének is nagy a szakirodalma. Konkrétabban: vajon miféle eszközök állnak egy fiatal színésznő rendelkezésére, ha azt kell játszania, hogy lábai közt ott a kasztrációs félelmek egy szép példánya, a fogazott punci.

Már ifjúkorában (szül.: 1973) is kirítt kortársai közül - szinte általános közutálatot szerzett, amiért vezérlő csillagának Prince-t választotta Morrissey helyett. A funk iránti rajongása később sem csitult, csak éppen a kilencvenes évektől magával ragadta az elektronikus tánczene első hulláma: Jamie Alexander Lidderdale-t hamarosan a szcéna legizgalmasabb producerei és előadói között emlegették - légyen bár szó saját neve alatt futó korai produkcióiról, vagy a Cristian Vogellel közösen működtetett Super_Collider projektről.

"Figyeljetek, Kevin, jön egy rendőr! Oké, Dave, vettem. Dave, nem megmondtam, hogy ne használjunk neveket! Rendben, Terry!" - Mi ez? A választóvíz vagy a lakmusz, ami megmutatja, hogy kalandfilmhez vagy színigaz történethez van éppenséggel szerencsénk. Hiszen a 21. században csak nincsen már olyan megátalkodott elbeszélő, aki ezt a hosszú fehér szakállát lengető viccet beleszőné a meséjébe. Találós kérdés: csak nem egy tök true storyt látunk?

Világszerte idén ülik a zeneszerző születésének százötvenedik évfordulóját, s az ünnepségekből értelemszerűen a Puccini legutolsó operájával már eddig is több ízben emlékezetes sikert arató Szegedi Szabadtéri Játékok sem vonta ki magát. Ezúttal Kesselyák Gergely helyeztette a Dóm térre a monumentális, látványban és koloritban korántsem szűkölködő dalművet, ám rendezése épp eme ismertetőjegyeket sikkasztotta el az új produkcióból, amely így képletesen és a szó szoros értelmében egyaránt szürkének, s hozzá zavaróan kisszerűnek bizonyult.

Meg sem lepődtem, amikor a gyulai sportcsarnok előtt - miközben vártunk, hogy bejussunk a Craiovai Nemzeti Színház Silviu Purcarete rendezte Szeget szeggel-előadására - megpillantottam Máté Gábort, aki tizenkét évvel ezelőtt a Katonában színre vitte ezt a Shakespeare-darabot, amelyen úgy lóg a happy end, mint...

Kilenc évtizednyi művelődéstörténet egyik szeletét mutatja be Donáth Péter egyetemi tanár. Mikrovilágot, de jóval többet egy pedagógusszakma múltjánál. Ha egy csepp vízben benne a tenger, akkor ez vonatkozik a tanítóképzésre is. Bepillantunk egy intézményrendszer belső világába, s egyszerre a XIX. század utolsó harmada és a XX. század első, nagyobbik része politikatörténetének keserves gondjaival, szélsőséges fordulataival kerülünk szembe. Donáth eme összefűzésbe helyezi be tárgyát, az intézmények, hatóságok és a dráma szereplői (pedagógusok, diákok és politikusok) mozgását, nézeteiket, tetteiket, sorsukat, olykor meghökkentő pálfordulásaikat. Látjuk, miért, milyen objektív és szubjektív tényezők hatására alakultak a pedagógusképző intézmények, régiesen mondva preparandiák olyanná, amilyenné.

Leküzdhetetlenül unalmas. Ennek semmi köze sincs ahhoz a metaunalomhoz, amelyről Pilinszky elmélkedett, vagy amit Heidegger egzisztencanalizált, vagy a nehéz szövegek agytágító unalmához. Menasse regénye könnyű. Olvasmányos: van benne párbeszéd, leírás, ábrázolás, zsánerkép, tabló, van cselekménye, jól azonosítható és követhető főszereplői és szereplőgárdája, van beosztása, kompozíciója nem egyhangú, elég jó ritmusa van. Műfajilag a történelmi regény, a családregény, az önéletrajzi regény, a lélektani és a társadalmi regény jól kimért keveréke, arányosnak lenne mondható, ha nem lenne rém hosszú, 665 oldal. Témája sem akármi: a 17. századi portugál inkvizíció zsidóellenes szála, plusz a zsidó származással, az identitással meg világnézeti kérdésekkel való bajlódás a 20. század második felében.

Megerősítésből sosem elég: A tintahal és a bálna után újabb film bizonyítja, hogy az irodalmárok nem tudnak teniszezni, mi több, adogatás-fogadás közben könnyen ön- és közveszélyessé válhatnak.

Oliver Bottini Gyilkosság a Zen jegyében című krimije hamisítatlan bűnregény, vagyis művészi erőben, az ábrázolás plaszticitásában, a műgondban, a környezetrajzban, a nyelvi megformáltságban messze meghaladja egy átlagos bűnügyi sztori szellemi határait.

Kevés zenekar van Magyarországon - persze a feldolgozásbandákat leszámítva -, amely nyíltan vállalná, kik azok, akiknek a zenei hagyományait folytatni szeretné; persze nem is csoda, hiszen a közönség (pláne a rosszindulatúbb hányada) e nélkül is prímán kitalálja, kinek-minek gyenge utánzataként kell elkönyvelnie az adott együttest.

Nyilvánvaló volt, hogy az egyébként is leszálló ágban lévő Paradise Lost a közelébe sem tud jutni annak a teljesítménynek, amit a Living Colour funkmaffiája nyújtott tavaly épp itt, a Zöld Pardonban, de az ember mindig reménykedik, ha egy olyan zenekarról van szó, amit cirka tizenpár éve szeret.

Emlékszem egy könyvre, németül volt, de tele képpel, Günther Netzer kalandos élete és váratlan visszatérése a végtelen hómezőkről vagy kicsit más volt a címe. Abban volt egy beszámozott képsorozat: a főszereplő becsavar egy szögletet - nem éles körülmények között, meccsen, csak úgy: a könyv kedvéért, bár beöltözve (a Gladbach zöld-fekete sávos fehér dresszébe).

A hét végén jelenik meg a berlini szintetizátor-majsztro új, ráadásul dupla albuma, brutálisnak tekinthető 150 perces anyaggal.

Hókupackavacka megálmodott városkájában játszódik az mr1 Kossuth Rádió új, saját készítésű mesesorozata.