Világszerte idén ülik a zeneszerző születésének százötvenedik évfordulóját, s az ünnepségekből értelemszerűen a Puccini legutolsó operájával már eddig is több ízben emlékezetes sikert arató Szegedi Szabadtéri Játékok sem vonta ki magát. Ezúttal Kesselyák Gergely helyeztette a Dóm térre a monumentális, látványban és koloritban korántsem szűkölködő dalművet, ám rendezése épp eme ismertetőjegyeket sikkasztotta el az új produkcióból, amely így képletesen és a szó szoros értelmében egyaránt szürkének, s hozzá zavaróan kisszerűnek bizonyult. Zeke Edit fakószín díszletei között ilyesformán komikus, szárazon csoszogtatott dzsunkák, észrevétlenségben felejtett kulcsmozzanatok (például a perzsa herceg közvéleményt formáló bája, vagy a miniszterek által őrzött s ez estén láthatatlanná tett gong), illetve a vélhetőleg a rendezői tanácstalanság elleplezésére szánt kóros túlmozgások töltötték meg a játékteret. Az agyas kvízjátékos, Kalaf rendre előkapja Pavarottit és Desdemonát egyszerre idéző fehér zsebkendőjét, hogy hol atyja ruháját szárogassa azzal, hol meg egyszerűen csak tenyerében gyűrögesse a terjedelmes keszkenőt; a három miniszter, Ping, Pang és Pong holdújévet köszöntő, hosszú farokkal felszerelt kínai sárkányokként lépnek színre (jelmez Velich Rita), hogy aztán a II. felvonás első képének komikus hármasában ágyékkötőre vetkezve és a pancsoló kislányt megszégyenítő pajkoskodások közepette mosdassák egymást; boncnövendékeknek maszkírozott gyermekek pedig egyszer jobb lábukra testületileg sántítva, másszor meg könnyű futólépésben tesznek egy kört a színpad közepén.
A harsányan tétova, kérdéseket és válaszokat nem lelő rendezést elsősorban a címszereplő, a nehéz természetű császárlány alakítója, Rálik Szilvia volt képes elfeledtetni velünk: erőteljes, gazdag drámai szopránja és nyílt - a legjobb értelemben vett - operai személyisége uralta a Dóm teret, s Kesselyáknak is mindössze az Alfano-féle zárókettős előadására kieszelt operettes gesztusaival sikerült az énekesnő előkelő rangját valamelyest kisebbítenie. Turandot megzabolázójaként Cselóczki Tamás lépett fel, aki mindvégig igen becsületes teljesítményt nyújtott, bár alkata és nazális, olykor zavaróan mézgás tenorja közel sem tűnt ideálisnak. Gábor Géza erőteljes Timurja kellemes benyomást keltett, míg a három minisztert adó Cseh Antal, Nyári Zoltán és Kóbor Tamás játéka több esetben szerencsésen ellensúlyozta, sőt néha már-már értelmessé varázsolta Ping-Pang-Pong színpadi létezésének balkezes ötleteit. A harmadik felvonásban előbb hálóingig csupaszított, majd holtában a kellős középen feledett kicsi Liú szerepében Herczenik Anna szép lírai szopránjával aratott megérdemelt sikert, ám magyarul énekelt szavai értelmét csak elvétve sikerült a nézőtérről kihüvelyeznünk. A Turandot ugyanis ezúttal Lányi Viktor érdemes szövegével hangzott fel, csakhogy egyhamar kiderült: a magyar nyelvű előadásból csak még könnyebben kitetszik az összjáték számos fogyatéka, amit sem Selmeczi György határozott és roppant világos karmesteri irányítása, sem az óriáshangszórók obligát szotyorgása nem rejthetett el a közönség elől.
Szeged, Dóm tér, július 4.
