Zene

Lehorgasztott fejjel áll a kályhánál, ami persze kihűlt, lévén jóval éjfél után. Olykor hajlamos vagyok így látni Schillert, ahogy a harmincéves Thomas Mann bemutatja Nehéz óra című novellájában. Friedrich a munkától fáradtan, gyulladt szemhéjjal, náthásan szipákol az orrán át - nem épp előnyös kép, pláne nem 1905-ben, halálának századik évfordulóján. Pillanatfelvételként persze hiteles, Thomas Mann közeli barátként ismerte Schillert. Félek, sokaknak még ilyen képük sincs róla.

"Térjek vissza kopaszabban vagy parókában?" - kérdezi előző kötetében az író (Hazatérésem naplója), amikor harminchárom évi távollét után mexikói otthonában hazatérése körülményeiről töpreng. A már otthon nemzetközi hírnevet szerzett Mrozáek töretlen pályát tudhatott maga mögött, drámaíróként, az abszurd és a lengyel drámai hagyományok folytatójaként (Tangó, Emigránsok) meghódította fél Európát, a másik fele pedig akkortájt nem volt kíváncsi rá.

8 kis kritika

A múm (csak így, csupa kisbetűvel) még az amúgy is sokszínű, tehetségek tekintetében módfelett gazdag izlandi zenei életben is kuriózumnak számít - produkciójuk egyszerre mellbevágóan meglepő és egyben bájos is, már amennyire ezt a sűrűn alkalmazott elidegenítő effektusok lehetővé teszik.

Lehet persze a punk haláláról beszélni. Valójában meg is halt ez a műfaj már jó néhányszor; a Ramone fivérekkel együtt mondjuk egy kicsit, akik annyira hűek voltak egymáshoz, hogy cirka két év leforgása alatt hagyta itt az árnyékvilágot mindegyikük. A Ramonest tehát már az életben nem fogjuk látni, a Sex Pistolst is csak akkor, amikor Johnny Rottenéknak elfogy a pénzük, és előrángatják az annak idején kiebrudalt Glen Matlockot meg valami ügyesebb kezű faszit, aki a színfalak mögött csöndben végigdobolja Paul Cook helyett a számokat, amíg emberünk azzal van elfoglalva, hogy lehetőleg ne túl látványosan zuhanjon ki a dobcájg mögül.

Félve közelítünk a betegágyhoz, mert a takarók alatt az esetek nagy részében egy aranyszínű szobor fekszik, a lázlapra meg az van írva, hogy igaz történet, tessék illő megrendüléssel viseltetni a páciens irányában. A felszólítást gyakran maga a beteget játszó színész teszi közzé, ha nem is ezekkel a szavakkal, de saját mestersége nyelvén, a rendező legnagyobb támogatását élvezve. Emberi számítás szerint a haldoklásról semmi újat nem mondhat a mozi: nem azért, mintha már mindent elmondott volna, ellenkezőleg; azért, mert soha egyetlen igaz szava sem volt ehhez az állapothoz. Most sincs. Csak a technika van, amivel változatos szögekből lehet rögzíteni, amint a színész igény szerint eljátssza a kis- és nagyhalált.

Ritka tudatos és reflektált szerzővel van dolgunk: a darab írója, Ödön von Horváth nemcsak azt tudta, mit csinál, hanem azt is, hogy miért, sőt, még azt is, hogy mi célból. A Katona József Színház bemutatójához készült, ismét példás műsorfüzetből (szerkesztette és a szövegeket fordította Ungár Júlia) lényeges információkat kapunk a darab kontextusáról és arról is, hogyan illeszkedik ez a dráma a fiatalon meghalt író életművébe.

A dzsesszisták tudatában - és valahogy a zenetörténet logikája szerint is - Parker és Coltrane mintha egymásnak adta volna át a csövet; ha Parker volt a dzsessz Mozartja, úgy bizonyosan Beethoven szerepét vitte Coltrane. Ami a bécsi klasszikában a szonátaelv, az volt a dzsesszben a blues, és Coltrane éppen a blues Parker által megkezdett lebontását vitte végig.

A Holmi Nyugat-száma - noha elszórtan versek is találhatók benne, sőt egy mindeddig kéziratban heverő Szép Ernő-regény folytatásos közlését is útjára indítja - főképpen esszékre és tanulmányokra épül. Egytől egyig informatív és érdekes munkák.

8 kis kritika

boszorkányok, királyok, mágia, nagyon régi idők és nagyon új szelek kerülnek itt szóba, mondhatni, a világzene legfrissebb mítoszai.

A "spagetti"-western: fogalom. Persze nem mindig volt ez így - a jelző kezdetben fricskának számított, amit az Amerikában tősgyökeres műfaj elkötelezett hívei megvetésük jeleként ragasztottak a hatvanas-hetvenes évekbeli spanyol-olasz koprodukcióban készült filmek elé. Cinikus, visszájukra fordított vadnyugati történetek ezek, ahol a főhős igazi köpenyegforgató, aki minden szituációt a saját (anyagi) hasznára fordít, és ahol a törvénytelenség könnyedén diadalmaskodik a törvény felett. De hát mi mást is várhatnánk egy olyan európai zsánertől, amit a gazdasági kényszer szült?

Vészjóslóan kattog az írógép, kerekedik a történet: először még csak afféle kamaszos írásmű, de a szerző - serdülő úrilány vidéki kastélyban - hamar rátalál a főtémára. Elég egy óvatlan pillanatban kinéznie az ablakon, és már benne is van élete regényében, melytől, amíg csak él, nem szabadulhat. Az ő szerepe az áruló lesz.

Mi különbözteti meg a színészt a fodrásztól? Nem mindegy? Esetünkben kétségkívül nem, bár a választ így is szívesen megspórolnánk. Hacsak nem a frizurája. Így, vagy valahogy máshogy van ez a szimpátiakeltéshez fűződő viszonyukkal is. Ki bánja, ha a zseniális figaró egy kiállhatatlan tuskó, ha a költeményével lenyomom az öszszes csajt a reklámügynökségen?