Taksim Trio: Taksim Trio Ennek a debütáló albumnak az előadói, a kanunos Aytac Dogan, a klarinétos Hüsnü Senlendirici és a lantos Ismail Tuncbilek inkább stúdiózenészként voltak népszerűek idáig. Persze jól ismerték egymást, együtt szolgálták egyik-másik török istent - Ibrahim Tatlisest vagy Okay Temizt például -, a fene sem tudja, hogy így hármasban miért várattak magukra mostanáig. De most már együtt vannak, és a lemezük azt sejteti, hogy maradnak is még egy jó darabig. Mert hogy megőrizzem visszafogottságomat: amit művelnek, az egészen bámulatos. Az ilyen rettentő érzékenységű kamaramuzsikának a "piacon" általában nem sok keresnivalója van; olyan intenzív ráfordulást igényel, amelyre ritkán adatik idő, késztetés, igény. Kerülgettem, félreraktam pár hétig én is - hogy aztán kifeküdjek tőle, és pontosan tudjam: aligha sikerül majd tisztességes szavakat találni. Mert a Taksim Trio lemeze vegytiszta mágia. Egyszerre klasszikus zene és etnodzsessz, megírt és improvizált muzsika, bámulatos virtuozitással és fölösleges hangok nélkül, könnyedén és drámaian, hallatlan elmélyültséggel, s mégis, mindenféle kitérő nélkül utat találva. A szív közepébe. (Doublemoon, 2007) *****
Mercedes Peón: Sihá Az észak-spanyolországi Galícia a dudások hazája. Az ismertebbek közül Carlos Nu–ez említhető, erős kelta befolyással, de aki a pokoljárásban utazik, annak Mercedes Peón a kötelező olvasmány. Minden idők egyik legboszorkányosabb kopasz énekesnője 2000-ben készítette az első lemezét, olyan markáns hangvétellel, amibe aztán bűn lett volna belenyúlni. Hogy mondjamÉ Úgy csavarta maga köré a dudás- és ütőshagyományt, hogy közben a gitároknak és az elektronikának is bőven jusson hely, hogy összeforrjanak szépen. A harmadik albuma, ez a Sihá is olyan. És olyan jó. Galíciai népzene plusz Peón plusz rock plusz techno, de nem ám kínosan-divatosan összekalapálva, hanem zsigerből, mintha azon az égtájon mindig is ezt művelték volna. Nagy varázslat, csak úgy robban. Kár, hogy nem játsszák a rádiók. Peón az a csillag, aki nem sztár. (Trompo, 2007) *****
Youssou N'Dour: Rokku Mi Rokka Youssou N'Dour nem kis árat fizetett, hogy a világ egyik legismertebb afrikai énekese legyen. Olyan szépen simult bele a globális könnyűzene áramlataiba, hogy közben - kis sarkítással - majdnem kipusztultak a gyökerei. Beleértve azt is, amit a hetvenes években ő keltett életre: a szenegáli beszélő dobok ősi ritmusán alapuló mbalax tánczenét. Aztán az afrikai muzsikákban új trend szökött szárba az ezredfordulóra, mely azzal tűnt ki, hogy a legjobbak hazatértek lemezt készíteni, maguk mögött hagyva a szintetizátorokat, dobgépeket, az európai piac uralmát. A "neotradicionális mozgalom" újabb hullámaként a hagyományos hangszerekhez kötődő akusztikus hangvétel került előtérbe, új fejezetet nyitva nemcsak Youssou N'Dour, de Salif Keita, Mory Kante és Baaba Maal zenéjében is.
Más kérdés, hogy Youssou N'Dour azért óvatosan duhajkodik a hagyománnyal, és nagyon ügyel, hogy ne csukja be az ajtót a popzene eszköztára és rajongói előtt. Először a 2002-es Nothing's In Vain című albumáról mondhattuk, hogy egyforma hitellel vall a hetvenes évekbeli indíttatásáról, az útkereséséről s végül a "hazatalálásáról"; és most megint valami hasonlóval van dolgunk. Azzal a lényeges különbséggel, hogy a Rokku Mi Rokka nemcsak a mbalax révén afrikai, hanem abból - sőt egyáltalán: Szenegálból - kimozdulva fejet hajt Mali és Mauritánia, az északi fula törzsek hagyományai előtt is. Hol a sivatagi blues villanygitárjait halljuk, hol Bassekou Kouyaté hardcore ngoniját (ősi lantféleség) - a baj csak az, hogy nem az igazi magasságból, és nem is az igazi mélységből. A Rokku Mi Rokka a kis lépések politikájának az albuma. Az irány és a színvonal dicséretes, de nem ráz meg igazán sem a spiritualitás, sem a popularitás terén. És sajnos az is csak hírként hangzott jól, hogy Youssou és Neneh Cherry egy duóra újra összeállt. (Nonesuch/Warner, 2007) ****
Salif Keita presents: Ibrahim Nabo: Dounia A mali királyi származású Salif Keita az utóbbi években királyi emelkedettségű kortárs-tradicionális lemezeket készített, majd királyi gesztust tett: az újabban feltűnt - vagy legalábbis kiadatlan - tehetségek támogatására létrehozta a Wanda Stúdiót és Kiadót. Az énekes Ibrahim Nabo lemeze ennek az első produkciói közül való, és máris dörzsölhetjük a markunkat: nem akármilyen felfedezéshez jutottunk.
Ibrahim Nabo tízéves volt, amikor édesapja halála után rá hárult a család fenntartása, akkor befejezte az iskolába járást, és Bamako utcáin nejlontasakos vizet árult. Friss, zamatos vizet, gondolom, olyat, mint amilyen a zenéje is - nem véletlen, hogy amikor megismerte Keita, azonnal lecsapottÉ Kissé monoton, minimalista, és súlyosan transzközeli muzsika ez, mely a kelet-mali songhai törzsek ritmusaira épül, elbűvölő vokalistákkal, ngonival és lopótökkel, no és a legendás Djely Moussa Kouyaté gitárjával. Olyan forrás, amely a legsűrűbb mélységekből tör fel, vagyis ellenállhatatlan. (Wanda/Universal, 2007) **** és fél
