Kavakosz teljesítménye (amelyet még egy kényszerű gyorsasággal megejtett hangszerreparálás sem tudott leárnyékolni) mindvégig a plasztikus előadói modor és az őrületet is oly kívánatos józansággal megrajzoló művészi attitűd tiszta győzelmét ünnepeltette velünk. A tűzből mentett hegedű kíséretét ellátó lipcseiek és stabil vezető karnagyuk, Riccardo Chailly már itt, az első részben is a tisztelgő elismerésen túl fekvő érzések meghódításáért muzsikáltak, hogy a szünet után immár jószerint a szerethetőség koncerttermi maximumát közelítsék. A hangversenyen alkalmasint legkényesebb Brahms-szimfónia, a Harmadik előadásával ugyanis nem hibátlan játékot, hanem nagy közösségi élményt kínáltak számunkra. A mondhatni ideáltipikusan olaszos temperamentumú, s hozzá igazi pálcaművész karmestert meg a nagy múltú zenekart szemmel láthatóan és füllel hallhatóan összefűző szimpátia, a művészi kémia félreismerhetetlen zsizsegése ugyanis legalább olyan fontos összetevője volt a produkciónak, mint a fafúvósok karából kihallatszó remek egyéni teljesítmények vagy épp a vonóskar körülölelően dús hangzása. S ha már a sebesült hangszerű Kavakosz ráadás nélkül távozott a pódiumról, hát Chailly-ék vagy tíz percet rádobtak a programra: Brahms önironikusan harsány-diákos Akadémiai ünnepi nyitányával zárva a savanyú recenzenst is ritka lelkesedésre hevítő koncertet.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, május 18.
