Tavaly megjelent számos, jelentős figyelmet keltett EP-je meg egy albuma is (a Cabaret Cixous, ami egy francia feminista írónőről kapta a nevét), rajtuk gondosan és ravaszul megkomponált zenedarabokkal, melyek aljasul bemásznak az ember fejébe, és úgy keltenek folytonos és kellemes déja vu érzést. Merthogy az észt lány leginkább készen talált minták és inspirációk (pl. hetvenes évek végi, nyolcvanas évek eleji diszkó, elektropop, korai indusztriál-elektronika, a kilencvenes évek house-a) kiforgatásában és saját képére hajlítgatásában jeleskedik - ezt igazolja szombat este a Rohamban megejtett viszonylag rövid, de tanulságos élő fellépése is.
A művésznő előbb taktikusan kivárja, hogy a sorsverte Bayern-játékosok elrontsák az utolsó tizenegyest is, majd a korunkban elengedhetetlenül szükséges elektronikai segédlet és hangulatos vetítés kíséretében nyújt ízelítőt máris meglehetős életművéből. Egy csinos, húszas évei elején járva alkotóereje teljében lévő lány kezében mikrofonnal, a programot bájosan lemozogva, hangját óvatosan kieresztve éppen a határait próbálja kitapogatni - mennyit adjon magából, hogy perfektül egyensúlyozzon az intimitás és az alkalmi elidegenítő eszközökkel (pl. hangbejátszás) is megtámogatott távolságtartás között. Nem mondanánk, hogy a produkció különösképpen letaglózza a hazai publikumot - de azért a hatásosan, néha megkapó melódiák kíséretében elővezetett lüktető grúvok többeket is megmozgatnak. A produkciója közben a Kinkset, majd egy rövid záró hommage formájában Donna Summert is megidéző, látszólag tétován gesztikuláló Minerva azért egyre magabiztosabban de- és rekonstruál egy olyan aranykort, amit személyesen soha nem ismerhetett.
Roham, május 19.
