A nemzet festője
Munkácsy nagy festő, sőt virtuóz. Németországban, a kezdeti tanulóévekben egy képet fogadásból ecset nélkül (valószínűleg festőkéssel) készített el. Közismert, hogy a Munkácsy-díjas sztár, Szász Endre gyakran ronggyal és a puszta kezével kente a festéket, a tévékamerák jelenlétében.
Mindketten Erdélyben születtek, magas, hullámos hajú művészfigurák. A nemzet festőjének "archetípusai". Hivalkodóan pompás bútorok közt éltek, és ebben a "királyi" környezetben fogadták vevőiket, hódolóikat. Még az ecsetkezelésük, a koloritjuk is hasonló ízlést mutat. Mindketten felhasználták a sötét alapozásra felhordott mélyvörös festékanyag "csúszkáló" lendületét, a puhán felkent barnás foltok fullasztó hátteréből kivillanó fehérek drámai ütését - ez mindig hatásosan továbbítja a festmény erejét. Bár Szász Endre jobb rajzolói képességekkel rendelkezett (a kezdő Munkácsy paraszti jeleneteket ábrázoló rajzai kifejezetten merevek), elődjét magasabbra juttatta ambíciója és nagyszabású elképzelései, hogy a festészet világnyelvén bizonyítsa, mire viheti az a hajdani magyar asztalosinas. A honi művészeti lexikonok terjedelmes szócikkévé és a műkereskedelmi aukciók "megfizethetetlen" tételévé vált. A korszerű festészeti törekvések káprázatát is felhasználó, hatásosan és látványosan vászonra vitt témák meghódították a jómódú műértőket - ez Munkácsy sikereinek egyik záloga, de csapdája is.
Pályakezdés
Fényesen indult festőnk karrierje. 1870-ben, 26 évesen elnyerte a Párizsi Szalon aranyérmét a Düsseldorfban festett Siralomházzal. Ez a borongós, falusi életkép, amely határozottan meghaladta az Orlai Petrich Soma, Than Mór és Jankó János képviselte népies zsánerképek színvonalát, a barokk festészet monumentális és mitologikus kompozícióinak polgári változata. Nem a kastélyok, paloták, berendezési tárgyak, hanem a kiállítótermek "feltörekvő" műalkotása. Újdonsága, hogy a drámai látványtól meghatódott néző a hétköznapi helyzetben lévő szereplők gesztusaiban láthatta viszont saját érzéseit. Munkácsy tehetséges együttérzéssel kínálta fel a katarzist, kiszolgálta a műbarátokat a "közös siker" érdekében.
Ezt a jól működő "szisztémát" azután egész pályafutása során alkalmazta. A teátrális hatások technikáját pontosan kidolgozta. Ismerjük a Siralomházhoz készített fényképtanulmányait. Ezekről egy szót sem írt levelében pártfogójának, Ligeti Antalnak. "Tanulmányokat festettem külön minden figurához, kartont rajzoltam, skiccet csináltam. (...) a tárgy elég drámai ahhoz, hogy a legkomolyabban elfoglalhasson, ezért is vettem a fáradságot. (...) de meg is látszik ám rajta." Mintha érezte volna, hogy a fénykép alapján készült művek megítélése kiszámíthatatlan lehet a nézők és a szakma részéről.
Tudjuk, hogy a fotográfia milyen újító szerepet töltött be a XIX. század második felében. A technikai fejlődés következtében egyre jobb minőségű felvételeket készítettek, ezért a fotó sikeresen konkurált a medálokat, portrékat festő vállalkozásokkal. A festőművészek szabadsága megnőtt, és ők a téma megörökítésének formai kérdései felé fordultak. A kamera optikáján keresztül új látvány született - a képkivágás véletlenszerű kialakulása és a fókusz határán túl lévő dolgok életlenségének képe. A távolban lévő tájak halvány (szfumátó) meg-jelenítését már a reneszánsz festők is alkalmazták, de az üvegobjektív által létrejött, életlen és felismerhetetlen foltokká szétesett területek puha formáit az impresszionisták fedezték fel. A tekintet, a figyelem sugarán kívül eső területek ábrázolásakor létrejött színgazdag alakzatok metamorfózisából született a XX. századi nonfiguratív művészet. Munkácsy csak egyszerű, kényelmi eszközként használta a fekete-fehér papírképeket, semmit sem tanult a fénykép nyújtotta látványból.
A Siralomház (1870) nagy sikereket hozott számára, mégsem érezte magát elég felkészültnek arra, hogy azonnal Párizsba költözzön. A görcsös bizonyításvágy lebénította, félt a bukástól, hogy nem tudja megismételni és tartóssá tenni sikerét. "A véletlen szerencsét egy egész életre kiterjeszteni, bíz, ahhoz azt hiszem, erőm legnagyobb megfeszítése szükséges. Ezt tehát tenni fogom, mert a hanyatlás szörnyű gondolata egy óriás szörnyként áll előttem. . ."
Nem tartották még elég képzettnek a festőkollégák, Szinyei Merse Pál, Mészöly Géza, Benczúr Gyula sem, akikkel egy időben élt Münchenben. Szinyei (aki Munkácsyhoz képest az 1873-as Majálissal majdhogynem "egyfestményes" művész) így vélekedett akkoriban róla: "Mindenki lesajnálta. Nemcsak azért, mert németül csak gagyogott, s kifejezésein halálra kacagták magukat a fiúk, de sajnálták, hogy nem haladhat. Nem volt meg a kellő alapja, a tudása bizonytalan volt. Egy nap eltűnt közülünk, s mikor újra elénk került, nagyban újságolta, hogy Párizsban járt. Általános vélemény volt, hogy kár volt az útiköltségért. (...) Mikor aztán a Siralomházzal nagy sikert aratott, és annak reprodukciója a szemünk elé került, hogy szóval mondjam, senki se hitte, hogy ő festette."
Párizsban
Egy év múlva mégiscsak Párizsba költözött. Életképeket, jeleneteket festett a kritikai realizmus módszerével, ahogyan a szocialista terminológia idején kategorizálták. "Új hangot képvisel a festészetben, a kizsákmányoltak forradalmi hangját" - írta róla Végvári Lajos 1950-ben. De 1986-ban készült tanulmányában már árnyaltabban fogalmaz: "Elismerjük Munkácsy emberábrázoló és beleérző képességét, de nincs elég élményünk ahhoz, hogy az elítélt (a Siralomház főszereplője - Sz. Gy.) sorsát a maga jelentőségének megfelelően átérezzük."
A legismertebb magyar festmények közé tartozó Éjjeli csavargók (1873), Köpülő asszony (1873), Rőzsehordó nő (1873) egyaránt Franciaországban született, helybéli szegényekről. Munkácsy festői oeuvre-ének talán ez a legkiforrottabb korszaka.
De éppen amikor a legjobb formájában volt, meginogtak a művészetét befogadó "zsáneresztétika" alapjai. A zsúfolt nagyváros jellegzetes figuráinak és környezetüknek a megörökítésekor már nem a sorsszerű igazságok és drámai szituációk bemutatása volt az impresszionista festők célja, hanem a hétköznapi légkör megragadása. Eduard Manet és párizsi barátai hangos művészeti botrányok után ebben a szellemben alkottak. Manet ekkor már tíz éve elkészítette a Reggeli a szabadbant, Claude Monet is megfestette az Impresszió, a felkelő nap (1872) című emblematikus képét.
Munkácsy még alig kezdett el dolgozni, de máris veszélyesen "sodródott" az ellentábor felé, a hivatalos Szalon művészetét kedvelő, felszínes ízlésű műpártolók karjaiba. Bontakozó karrierje megmentése érdekében parvenü megoldáshoz folyamodott. De Marches báró és neje (aki majd az ő felesége is lesz) segítségével egy reprezentatív, belvárosi műtermet rendezett be. A csavart barokk oszlopok közt nyíló, pálmákkal, régiségekkel, szőnyegekkel agyonzsúfolt, fullasztó helyiség inkább emlékeztetett Sarah Bernhard budoárjára, mint egy festő munkahelyére. Számítása bejött. Ezt a pompás és érvényesülését elősegítő környezetet láthatjuk viszont A baba látogatói (1879), a Két család (1880), a Pálmaházban (1881), az Apa születésnapja (1882) című képeken. Észrevehetjük a többiekben is az impresszionizmus stílusában megfestett részleteket, a napfénytől foltos növényeket a Monceau-park pázsitján, a pálmaház virágait a kép hátterében. Táncolnak a tarkává lett ecsetvonalak, élvezi a tempót (néha egy kis sietség is tetten érhető). Az új festéstechnikát, amely a retinára és nem a palettára bízza a látvány színeinek keletkezését, Munkácsy csak imitálta. A női szereplők, a kisasszonyok vonásai a kor szépségideálját tükrözik, amit Renoir és Manet műveiben is láthatunk. Az arcok kidolgozása viszont eltér a kép többi tartozékának megfestésétől. Porcelánosra simította a fehér felületet, szinte applikációnak tű-nik az ábrázat a lendületes, vastag ecsetvonások gyűrűjében.
Ebben a technikai megoldásban felfedezhető figyelmes óvatossága: alkalmazkodott az új dolgoktól még idegenkedő vásárlóihoz. Menedzsere, kereskedője, Sedelmayer munkálkodásának eredményeképpen (aki ügyesen gerjesztette a Munkácsy-kultuszt Európában és Amerikában is) a siker, amire oly nagyon vágyott, elkövetkezett. Munkácsy úgy élt, mint egy francia báró.
Érdemes még egyszer Végvári Lajos szövegét idézni 1950-ből: "Munkácsy nem volt öntudatos művész. (...) Nézeteit könnyen befolyásolni tudták az uralkodó osztály óhajai és véleményei. Ezt a körülményt, valamint Munkácsy tapasztalatlanságát és a bukástól való félelmét - rábeszéléssel, busás vételárakkal, megfizetett dicséretekkel - a profitéhes műkereskedők ki is használták. (...) elszakadt egy időre a dolgozó néptől."
Ebben a szörnyű, "szociálmű-történeti-feljelentő" stílusban írt szövegben is tükröződik Munkácsy történelmi (politikai) korok szerint változó megítélése. Ahogyan ő sem tudta igazán, mi a feladata csitulni nem képes energiáitól hajtva a festészetben, úgy bizonytalanítja el sokfélesége (korszakváltásai) az életművének lényegét kutatókat.
Szerepek
Kezdőként: búslakodni az elveszett szabadságharc miatt? A hazát "képviselni" a távoli Franciahonban? Pénzt, vagyont, dicsőséget szerezni? Érett, hajszolt művészként: nyugalmas tájba, virágok közé menekülve átélni az elmúlás melankóliáját? Krisztus szenvedéstörténetének triptichonban való megfestésével a szinte emberfölötti munka keresztjét vonszolni? Idős, beteg festőként a honfoglalás tömegjelenetétől a sztrájkoló proletárok "szocreál" csoportképéig keresni a vezér (Árpád és a Szakszervezetis) helyét és szerepét a kompozíciókban?
Nincs mit tenni, a művészettörténész-szakma mindig az aktuális Munkácsyt fogja értékelni. A Nemzeti Galéria (a Pannon GSM által szponzorált) kiválóan megrendezett gyűjteményes kiállítása kapcsán, ahol fáradságos munkával próbálták összeszedni a világ minden pontjáról a sohasem látott festményeket, sajtóközleményükben így fogalmaznak: "A legnagyobb magyar festő életműve sokkal korszerűbb, mondjuk ki nyugodtan, modernebb, mint korábban gondolták..." Hát tévednek.
Munkácsy a nagyvilágban. Munkácsy Mihály művei külföldi és magyar magán- és közgyűjteményekben; Magyar Nemzeti Galéria, C épület, földszint; megtekinthető július 31-ig
