Frankl Aliona - Zeke Gyula: Kávézók kalauza A kilencvenes évek elején, a Narancsban olvashattuk elõször Bodor Ferenc (1941-1994) pesti presszókat bemutató írásait, de mire kötetben is megjelentek, inkább csak visszaemlékezésnek tûntek: az eszpresszó intézménye végleg megszûnt. Hogy mi vette át a funkcióját, nem könnyû meghatározni, mint ahogy azt sem, mitõl lesz "jó" egy hely, és mitõl pocsék.
Zeke Gyula, aki 1996-ban a Budapesti Negyed kávéházi számát szerkesztette (Budapest, a kávéváros), most mégis megpróbálkozik valamiféle "nevesítéssel". Így lesz a "helyek"-bõl kávézó - a "keresztanya": Saly Noémi -, s a Bodor-dolgozatok fotósával, Frankl Alionával ötven olyan üzletet igyekszik a Pesti presszók modorában bemutatni, ami a tartalmát illetõen vállalható.
Tartalom alatt azonban korántsem az áru minõsége, a felszolgálás milyensége értendõ. Zeke vállaltan arra helyezi a hangsúlyt, hogy a kötetben szereplõ kávézókat "a budapesti kávéházi kultúra múltjának máig eleven erõterében is elhelyezze", így aztán egy remek fotókkal kiegészített, hangulatos, szivárványos utazás részesei lehetünk, s kritikának csak ritkán látjuk nyomát.
Pedig nem ártana, ha a szerzõ nem csak a kávénak pörkölne oda: ha a vendéglátást ugatni sem képes, gyaníthatóan feketemunkások bohóckodásain szörnyülködünk jó néhány felsorolt helyszínen, mûanyag pohárba spriccel a fröccs és zaccos a fekete, akkor inkább a pokol, mintsem a kávéház jut az eszünkbe.
- legát -
Enciklopédia Kiadó, 2005, 152 oldal, 2900 Ft
*** és fél
Dusan Kovacevic A maratonfutók tiszteletkört futnak címû drámája majdnem teljesen olyan, mint egy Kusturica-film - és ez nem véletlen, a szerb szerzõ írta az Underground forgatókönyvét.
A poénban gazdag darab - melynek poénjaira Spiró György is ügyelt a fordításban - Keszég László rendezésében sûrû atmoszférát is nyer. Ritmust már kevésbé: az elsõ rész fokozatos, jó tempójú építkezését a második lassúbb hömpölygése követi. Az abszurd elemek - a komikus hatás legfõbb felelõsei - eleinte áradnak, késõbb épphogy csordogálnak; fárad a darab is, na.
A színészek nem fáradnak. Igazi kaposvári felütés van: ahogy a Topalovic koporsókészítõ - illetve inkább koporsótolvaj - família újabb és újabb generációja lép színre, szépen haladva fölfelé ötig, azaz ükapáig, az frenetikus. A kapcsolatok ugyanis egymás kissé torzított tükörképei: ahogy a fiú "vigyázzba vágja" magát az apa elõtt, majd az apa a nagyapa elõtt, majd a nagyapa a dédapa elõtt és így tovább, az a részletekbõl építkezõ színjátszás magasiskolája. Igaz, a színészek is tudják, hogy itt nem másra: rájuk kell figyelni. Ráadásul lélekben, pontosabban éppen elszállt lélekben jelen van egy még idõsebb nemzedék is, amennyiben az õ halála, illetve öröksége váltja ki a központi turbulenciát a családban.
Szóval a színészek: a legidõsebb, tolókocsis, beszédképtelen férfi szerepében Hunyadkürti György mutatja meg, hogyan kell gúzsba kötve táncolni. Kicsivel nagyobb mozgástere van Kovács Zsoltnak, aki mankón vonszolja magát, viszont még mindig gerjed a nõkre. Gyuricza István a férfitabló kellõs közepén viszi a prímet, családfõileg meg színészileg is. Znamenák István apája a legaktívabb, fia - egyelõre a legifjabb sírrabló - szerepében Nagy Viktor vitustáncot jár a menekülés és maradás közt. Ja, mert mindenki idegbeteg is. A nõk kevesen vannak és kevéssé - férfitabló ez, Kaposvárról.
- ki -
Április 20., Kaposvári Csiky Gergely Színház, Thália Színház
****
Sir Simon Rattle és Leonidas Kavakos fellépése a Berlini Filharmonikusokkal a Teremtés napjává változtatta a Munka ünnepét. Még sosem éltem át, hogy noha a zenekar a zárószám (Stravinsky: A tûzmadár - balett) után már levonult, a publikum meg se mozdul, tapsol-brávózik önfeledten. Aztán Rattle megkönyörült rajtunk, kijött még egyszer, végigmutatott az üres zenekari székeken, és ekként levezényelt minket is.
Lenyûgözõen elfogulatlan embernek tûnt, és így is dirigált, minden túlzástól mentesen, ugyan-akkor nyilvánvaló fanatizmussal. Hogy ütéstechnikája tökéletes, az magától értetõdõ. Hogy minden beintése eleven és egyben kis energiabomba a zenészeinek, az már a titkok közé esik, de talán még megtanulható. De a dinamika arányai iránti érzéke, a szinte észrevehetetlenül kivitelezett, ám mindig jelentõs ritmikai váltások végrehajtása, a zenei szerkezet elmondhatatlanul pontos tudása, a mûvek vaslogikájú felépítése - nos, mindez már zsenit sejtet. És bár a zenekar minden képzeletet felülmúlt, kétség-telennek tûnt, hogy ez a félelmetes hangverseny Rattle kezében van. (Láttam hat éve a berlinieket Harnoncourt-ral - meg sem közelítették mostani teljesítményüket.) És a csillagok együttállása folytán (netán Rattle kisugárzása miatt?) a szólista is csúcsformában játszott. Leonidas Kavakos varázslatos lírával, tökéletes stiláris ismeretekkel, makulátlan technikával, minden pillanatban átélt tónusban játszotta Bartók kései Hegedûversenyét. A második tételben a zenekar nem kísért, hanem a variációktól függõen kamarazeneestet tartott a szólista vezérletével, a tétel vége pedig a mennybe szállt. És a Stravinsky-balett mégis emelkedést hozott. A Kascsej halála után a cirpelõ vonóstremoló fölött kibomló kürtdallam a lehetetlent (azaz a partitúra elõírását!) valósította meg: dolce, cantabile. És aztán semmi akadálya nem volt a téma gyémántfényû megdicsõülésének. Alighanem az évad legnagyobb koncertje.
- csont -
Magyar Állami Operaház, május 1.
Értékelés: A tejút
Kacsaszezon A jól ismert hollywoodi sikerrecept egyszerû: kutya & gyerek. De vajon egymásra hányt kutyatetemek, kiábrándult, unott kamaszok - akiknek ráadásul a nemi hovatartozása sem egyértelmû - alkalmazása is ugyanazt a hatást éri el? A Kacsaszezon trükkös film, amellett, hogy a rendezõ szinte teljesen gúzsba kötve táncol - a helyszín ugyanis a film nagy részében egy kietlen lakótelep arctalan lakásának belsõ tere -, folyamatosan rájátszik a nyugati világ sikertörténeteire. Két kamasz vasárnapját követhetjük figyelemmel, érezhetõen életük sivárságának része ez a hetedik napi videojátékozás. Ám közbejön egy technikai malõr, elmegy az áram. Az idõközben a szomszédból átkéredzkedõ, a konyhát használni vágyó lány így szintén a lakás foglya marad, s a rettenetes kölykök egy pizzarendeléssel próbálják helyrebillenteni a kizökkent idõt. A pályát tévesztett, eredetileg etológus pizzafutárral egészül ki a létszám négyre, "mint a Beatles", ahogy a kamasz szomszédlány mondja, amikor egy alkalommal mindannyian lenéznek a lakás balkonjáról, ahogy azt a jelzett együttes elsõ lemezborítóján láthatjuk. A film eme vizuális és verbális poénok, nüanszok mellett ugyanakkor sunyin és alattomosan elkezd a legfontosabb dolgokról beszélni, a felszínen minden különösebb szó- és képkészlet nélkül. Ennek köszönhetõen nagy és izgalmas utat teszünk meg mi is, az amúgy jól teljesítõ szereplõkkel együtt. Üdítõ alkotás Mexikóból, mely tündéri realizmusával még arra is tud ügyelni, hogy ne forduljon giccsbe, és ne álljon meg a könnyû válaszok szintjén. Lehet, hogy ezt nevezik autonó-miának?
- dercsényi -
Az Odeon bemutatója
****
Az 1996-os folytatás az akkor még felszínen lévõ grunge oldalához törleszkedett kissé, de hiába a fazonigazítás meg a vendégeskedés a Metallica világ körüli turnéján, a Corrosion szopóágra került: a Wiseblood elhasalt, a bandát meg kivágták a Sonytól. Az America's Volume Dealert is a megfelelési kényszer zilálta szét 2000-ben, ez az új lemez viszont épp ezen a terepen állítja helyre a banda renoméját: megint egy nyers, zsigeri, kompromisszumkerülõ darab. Nem állíthatnánk, hogy a COC most ugyanazon a hatásfokon mûködne, mint tíz évvel ezelõtt, de ezek a dalok leginkább mégiscsak arra a korszakára emlékeztetnek, és ez nem kevés. A pluszt az új dobos hozza: Stanton Moore, a New Orleans-i dzsesszélet ifjú titánja valami egészen elképesztõ, a mai, megtervezett metáldobolásnak hátat fordító, szabad játékstílust vezet elõ, és ezzel egészen improvizatív hatásúvá turbózza a számokat. Az olyan erõteljesebb zúzdákban, mint a Stone Breaker, a Never Turns To More vagy a címadó, ez a játékstíl fonódik össze ütõképes eleggyé a fõnök, Pepper Keenan koncentráltabb pillanataival; a páratlan Rise River Rise pedig még többet is tud nyújtani: egy éjszakai zeppelinezésen elibénk tárja New Orleans minden sötét szépségét a francia negyed kurváitól a Mississippi felett lebegõ szellemekig.
- greff -
Metal-Is/HMP, 2005
****
Mikael Niemi: Popzene Vittulából A Polar Kiadó a skandináv irodalom terjesztõjeként vonult be pár éve a magyar könyvkiadásba. A két skandináv szakos fordítónõnek köszönhetõen azóta tudjuk, hogy a nõparanoid remekíró Strindbergen túl is van irodalmi élet a sarkokon, most pedig már azt is megtanulhatjuk, hogy Pajalában, a nagyrészt finnek lakta még északabb svéd faluban is élnek emberek. Torndali svéd dialektusban beszélnek, emiatt lenézik õket az egész országban, azt sem tudják, hogy finnek-e vagy svédek, az országos tanulmányi felméréseken rendre a legrosszabb eredményeket érik el a diákjaik, tehénszarból van náluk a kerítés is, a falu lakóinak nagyja egy furcsa karizmatikus keresztény ideológia rabja. A fiatalok fõ célja az elköltözés, míg a nõk csak szülnek és szülnek egész életükben. Ez utóbbi miatt nevezték el Pajalát Vittulának, ami a könyv egyébként rendkívül dinamikus magyar fordításában: Picsamocsár.
Hogy a nõi termékenység iránti tiszteletbõl vagy a szegénység iránti megvetésbõl vittuláztak annak idején a svédek, azt most ne firtassuk. Az elõzõ megállapítások ugyanis a hatvanas évekre vonatkoznak, amikor Mikael Niemi sarki sikerregényének története indul. A könyv valóban bestseller, 27 nyelven olvassák ma már, és az egyébként nem a jó humorukról híres svédek állítólag évek óta egyfolytában röhögnek a villamoson, ha kézbe kapják a regényt. Tehetik is, mert a hatvanas évek óta nekik minden tündérmese lett, még a vittulaiak is riadtan figyelik a kézzel szõtt ablakfüggönyeik mögül, hogyan virágzik a falu. Én nem nevettem rajta. Nem azért, mert a vaskos humora és riasztóan szociografikus látásmódja nem nagyon tetszett, hanem mert arra gondoltam, hogy az alföldi mezõváros, ahol volt szerencsém néhány évet lehúzni az életembõl, ott tart ma, ahol Pajala az ötvenes évek végén.
- sisso -
Polar Kiadó, Szeged, 2005, 300 oldal, ár nélkül; fordította: Kertész Judit
*****
Gesualdo Nagypénteki responzóriumok címû mûvét adta elõ a Purcell kórus, Vashegyi György vezényletével. A karnagy rövid ismeretterjesztõ bevezetõvel örvendeztette meg hallgatóságát. Elõadását néhány zenei részlet bemutatásával is illusztrálta, és jó szokásához híven a kilenc responzóriumból álló, közel háromnegyed órás ciklus teljes latin nyelvû szövegét és magyar fordítását a közönség rendelkezésére bocsátotta. Vashegyi mindent elkövet annak érdekében, hogy ne legyünk egy bonyolult, kódokkal zsúfolt kommunikációs helyzetben alárendelt szereplõk; segít, hogy passzív mûélvezõkbõl aktív befogadókká váljunk. Ezúttal a zene láttató erejére, a szavak zenei transzformációira hívta fel figyelmünket. Példái igazolták, hogy a kromatika labirintusában tévelygõ lovag húsvéti elmélkedéseiben korábbi, extravagáns stílusú madrigáljai éltek tovább, melyek zenéjét az öldöklõ Ámor súgta fülébe. A responzóriumok drámai megjelenítõ erejét akár Bach passiózenéjével is összevethetjük, bár tétje valószínûleg jóval kisebb. Amott a hit forrására lelünk, itt "csupán" a bûnbánat és a bûnbocsánat reményének individuális remegése kelt együttérzést. Az önkormányzat üveggel fedett egykori udvara kellemes és tetszetõs koncerthelyszín, de nem ideális tér a kompozíciók míves hatszólamú szövedékének rajzos kimunkálásához, viszont jótékonyan elfedi az esetleges intonációs problémákat. Utóbbiból egyébként nem sok akadhatott, a zárlati akkordok felemelõen tisztán zengtek. Ebben a teremben nem lehetett könnyû beállítani és kiegyenlíteni a szólamok dinamikaszintjeit, hol a férfialt, hol a második szoprán tûnt el, máskor pedig a basszus vagy a tenor feszített nagyobbat a kelleténél. Az apróbb esetlegességekért a nagyvonalú formálással és a váratlan harmóniák természetes megcsendítésével kárpótolt a kórus, nem vitás, hogy a koncertciklus harmadik részére - a Nagyszombati responzóriumokra - is el kell menni 22-én.
Molnár Szabolcs
A Budavári Önkormányzat aulája, május 1.
****
Délidõ Persze filmmúzeumban lenne a helye, vásznon kell nézni, zsöllyébõl az ilyet, tudom én, de mégis van abban valami, jaj, azt ne mondjam, erotikus, amikor az ember az ocsmány kis mûanyag dobozt aktatáskája oldalsó zsebébe csúsztatja lazán, és fütyörészve kilép a Nagykörútra. Érzékelhetõvé válik ilyenkor a történelem, a haladás és a vele szorosan összefüggõ hatos villamos.
Fred Zinnemann 1952-es klasszikusát szerencsére eddig nem túl sûrûn szedték elõ a televíziók. Fene tudja, miért, tán drága volt. Jó hinni, hogy Gary Coopert és Grace Kellyt még mindig sokért mérik... Pedig ha volt értelme a western mûfaj feltalálásának, alighanem ez lehetett (vagy Tercumseh, ezen még gondolkodom). S mint ilyen, az a legjobb benne, hogy tekinthetjük akár merõ formalitásnak, úgy is roppant élvezetes. Polgártársak, emlékeztek arra, amikor Kane seriff végigmegy Hadleyville fõutcáján. Úgy azért kevesen járnak, micsoda egy rohadt porfészek az. És nemsokára megjönnek a Miller fiúk is. Will Kane meg éppenséggel nászutazhatna valahol a hûsön. Mert ennél a napnál elviselhetetlenebbül forrót nem élt senki se...
Tudom, tudom, kötelességtudat, becsület, hit, csupa efféle, avítt kacat... A végén azért mindnyájan lemegyünk a vasútállomásra. De ott se feledkezzünk meg a rendezõrõl, alighanem kedves bécsi fiú lehetett, mielõtt hollywoodi majsztrónak állt, amit (még) mindenki kapásból ismer tõle, az A Sakál napja.
A DVD önmagában is tökéletes: nem tud semmit, és magyarul feliratos. Van, amit már késõ (legalábbis nekünk) szinkronizálni. És ki az ördög lenne kíváncsi forgatási bakik vicces csokrára?
- ts -
Forgalmazza az InterCom
*****
