Nem voltam tagja soha az összetört női szívek zenés klubjának - bánatomban sokkal tökéletlenebb és egyszerűbb zenéket hallgatok, kevésbé választékos szövegekkel -, de mindig csodáltam Alanis Morissette makulátlan hangját és természetességét; azt, hogy egyáltalán nem érdekli, ha fokozottan intellektuális versszakaiban túl sok a szótag, és hogy nem okoz neki gondot, hogy felemelje a hangját a színpadon kívül is. Színésznőként pedig, ha lehet, még jobban kedvelem: Kevin Smith Dogma című filmjében meggyőzött, hogy akkor is dalból van a lelke, ha egy hang sem hagyja el a torkát.
Ezek után nem hagyhattam ki a Művészetek Palotájában. Lenyűgöző kvázialternatív rock egy világszínvonalú helyen. Egy hónapra előre minden jegy elkelt - bár úgy tűnt, hogy vannak lyukak a méregdrága zónákban -, még az olcsóbb, karzati helyeket is felsőbb osztálybéli nők vagy párok foglalták el. Valahogy klappolt az egész a 74-es születésű, egykor keményen a párnájába síró, ma óvatosan
életszerető nőikon
imidzséhez. A nyolcas kezdéssel és az egy főre jutó bőséges légköbméterekkel mindez annyira polgári volt, mintha népszerű operettslágerek előadására igyekeztünk volna.
De nem, mint kiderült: mi Smidt Vera koncertjére érkeztünk pontosan. Hiába, a Megasztárnak köszönhetően ötmillió énekes országa lettünk, ráadásul Vera világa még passzítható is Alaniséhez, ha csak az "egy nő egy szál gitárral" erejéig is. Mindenesetre a szeretet szükségességéről szóló közérzeti dalok után háromnegyed órát még ücsörögni kellett az "igazi" koncert kezdetéig, és csak a közönség kifogástalan modorának köszönhető, hogy ez csupán joviális füttyögéssel vagy maximum türelmetlen tapsolással telt el.
Amikor a fényes hajú, bőrnadrágos-bakancsos, estélyi flitteres felsőbe öltözött Alanis végre a színpadra gyalogolt és belecsapott legutóbbi albumának - ha jól emlékszem - Eight Easy Steps című számába, rögtön kiderült, hogy kárpótolva leszünk e sérelmekért. Még a felismerhetetlenségig áthangszerelt dalait is egyértelmű tetszésnyilvánítás díjazta. Alanis gitárokon és szájharmonikán játszott, időnként pedig "csak" énekelt és táncolt - elragadóan, mint egy medvelány. Felhangzott egy a keleties, sötét tónusú számai közül is, a Supposed Former Infatuation Junkie-ról, amitől még inkább kiviláglott a hangterjedelme és a koncertterem akusztikai adottságainak baráti kapcsolata. A sorokban mocorogni kezdted a népek, volt, aki csak ülve hedbengelt és látványosan befelé élt, volt, aki kimerészkedett a sor szélére s ott privát eksztázisban vonaglott, legtöbben pedig megszabadulva a közelgő vizsgaidőszak szorongásaitól, szóról szóra énekelték a szövegeket, és sűrű fejbiccentésekkel jelezték tetszésü-ket. Alanis pedig boldogan szórta a csókokat, mesélt a magyar nagymamájáról, s nem győzte ecsetelni, hogy milyen jól érzi itt magát.
Az első hivatalos visszatapsoláskor meg is kapta a közönség, amire vágyott, elénekelhette a - tíz évvel ezelőtti áttörés idejéből - az
Ironic
című számot. Elszabadult az "önvallomás-hangulat", végleg elhárultak az akadályok a nyers gitráreffektek motorikus élvezete útjából. S bár tudjuk, hogy Alanist elérte a szingli végzet, szerelmes és férjhez fog menni, ugyanolyan elszántan olvasott be a volt pasijainak, mint egykoron.
Ennélfogva a koncert után ezért sokkal több öntudatos nő távozott, mint amennyi jött. A mostoha terepviszonyok miatt kialakult éjszakai forgalmi dugóban előttünk egy kabrióban Morissette CD-je üvöltött, és a sofőrcsaj rádöbbent: a fiúja csak azért ül mellette, mert eddig nem akadt jobb. Elhúztunk, mint Alanis felett a kortárs popzene, és arra gondoltunk, hogy bármennyit veszített is az utóbbi években a fényéből, azért még mindig az egyik legjobb női előadó. És amikor nagymamák leszünk, talán még akkor is a titokzatos, egyen-lőtlen kapcsolatokat boncolgatja, gitárkísérettel.
Művészetek Palotája, Nemzeti Hangversenyterem, május 2.
