Zene

Mielőtt magam is beleesnék a nosztalgiázás ama bűnébe, melyben Andrzej Stasiuk kedvvel dagonyáz, sietek megjegyezni, hogy a nosztalgiának is többféle formája van. Például a viccbeli: "Hogy mondhatod, hogy az volt az utolsó jó rendszer!? Csoda, hogy sikerült egyáltalán túlélned." - "No igen, de akkor még felállt." Stasiuk pedig akkor volt fiatal és felelőtlen, amikor Zsaruzelsky (© Petri György) regnált, és "egy ötven volt a kakaó". Most meg író. Könyve a fiatalkor krónikája, még csak nem is a saját fiatalságáé, hanem a koré, amelyben ők fiatalok voltak. "Többes számban írok, mert nem szeretem a vallomásokat." Ebbe a többes számba aztán bárki beleértheti magát, hisz Kelet-Európában, ha nem is mindenki így, de majdnem így. Az ő haverja hasisolajat lőtt be magának, az enyém barackpálinkát, nem is halt bele.

Az utóbbi évtized magyar prózistáinak jelentős része többször és hangsúlyosan bejelentette igényét a történetek visszavételére, arra a rekonstrukcióra, amely a nyolcvanas évtized nyelvkritikai és történetdekonstrukciós eredményeivel egyrészt számol és számot vet, másrészt szembenéz az elvégzett munka folytathatatlanságával, vagyis a nyelvileg megtisztított terepen kísérli meg helyreállítani a történet rangját, felülvizsgálni az epikai hagyományt. Ám sokszor úgy tűnik, nem számolnak azzal az irodalmilag végrehajtott és filozófiailag is releváns dekonstrukcióval, amely szembenézve a világát vesztett individuum helyzetével, egyben fel is számolta szereplőinek sajátszerűségét, és megteremtette a "tulajdonságok nélküli ember" huszadik századi modelljeit. (Musil, Kafka, Beckett, Camus - sorolhatnánk.) Ennek az ontológiai jelentőségű ténynek a negligálása oda vezethet, hogy nem veszik számba: a rekonstrukció is ugyanebből a pontból, de ellenkező irányban vihető végbe.

Kurt Widmer (bariton), Hiromi Kikuchi (hegedű), Ken Hakii (brácsa), Stefan Metz (cselló), Mircea Ardeleanu (ütőhangszerek), Heinrich Huber (harsona), David LeClair (tuba) - ők az új Kurtág-lemez előadói, vagyis hősei.

Írtuk már itt, de most névvel, címmel, rendszámmal ellátott bizonyítékunk is van: Hollywood (és persze európai uszálya) a nagy ötletek korszakát éli. Momentán egy forgatókönyv piszkosul nem kezdődhet úgy, hogy a fiú találkozik a lánnyal, körbe is röhögnék vele az alkotót. Nos, bízvást állíthatjuk, A fülke szerzőit ilyen veszély nem fenyegette: ez a dolgozat valóban csudára ki lett találva. Ráadásul az ötlet nagysága éppen kicsiségében, látszólagos minimalizmusában rejlik.

Atárgy a mifelénk is egyre többet emlegetett asszonyverés, hivatalos nevén a családon belüli erőszak. Ehhez képest feltűnik, hogy férfi írta a forgatókönyvet (Alvaro Garcia Mohedano), és férfi rendezte meg (Javier Balaguer). Nem kell mindjárt nősovinizmust orrontani, csak azért jegyeztem meg a dolgot, mert az Enyém vagyon amúgy nem könnyű fogást találnia a kritikusnak. Mert ez egy oktatófilm. De a legjobb esetben is tévéfilm, amely aktuális témákat dolgoz fel közérthető módon, többé-kevésbé publicisztikai megközelítésben.

Hét kis kritika

A kötelezővel kell kezdenünk, s csak ezután jöhetnek a "C" elemek: bizonyára mindenki hallott már a legendás Hardfloor duóról, vagy ha róluk nem is, tőlük biztosan - hisz néha elég volt óvatlanul belépni egy kívülről békésnek tűnő drogdiszkóba, és az embert máris arcon csapta a jellegzetes vartyogás.

Jézusom, hogy fogok én ebből kijönni? - kérdezhette Spike Jonze először, másodszor, vagyis mindannyiszor, amikor három percnél hosszabb formátumban rendezett. Ha engem kérdez, hát sehogy.

"Úgy fogok meghalni, hogy verseim kis fénypontjait összeadva talán egy hétnyi időt, de talán még egy napnyit sem lát majd az életemből az, aki utánam néz" - írta a költő 1939-ben. Nos, az Osiris Kiadó három újabb kötete már eddig is olyan vaskos korpusszá teszi Szabó Lőrinc életművét, hogy az általa jósolt egy élethét hovatovább egy hónapra is felduzzadhat.

Hét kis kritika

Szokatlanul gyors egymásutánban két dupla albumot jelentetett meg Lou Reed, előbb az Edgar Allen Poe betűjét és szellemét megidéző, Robert Wilsonnal közös színpadi produkció audiováltozataként készített The Ravent (Narancs, február 6.), majd a 60-as évek közepe óta íródó életmű saját kezű sűrítményeként előállt NYC Mant (Narancs, május 29.).

A múlt héten, konkrétan a Szindbád kapcsán ott hagytuk el, hogy ezek a köpenyes-kosztümös dolgok jobb, ha rajzfilmen intéződnek tovább, mert nincs az a technika, amely korszerű hőssé emelhetné a sok rizsporos bohócot.

Nem hittem a szememnek: életrajz és pályakép, ráadásul egy filmrendezőről, egyetlen kép nélkül. Akkor ez csak hoch elméleti (esztétikai, hermeneutikai, szemiotikai stb.) megközelítés lehet, gondoltam, de egy futó pillantás a köszönetnyilvánításra lehűtötte efféle várakozásaimat.

Hadd fejtsem meg mindjárt a kiállítás főcímét. A semmiféle nyelven sem (hacsak magyaros kiejtéssel, tehát magyarul nem) értelmezhető "plastica" és az angol "dreams" egymáshoz biggyesztésével megszületett "plasztikaálmok" hallatán nem a szépségsebészetre, még csak nem is egy vonzó olasz műanyag edénycsaládra kell gondolnunk, hanem a szobrászatra, mely hagyományos művészeti ágban két művészettörténész, Készman József és Százados László figyelemre méltó tendenciákat vélt kitapintani, s kutatásaik eredményét azonmód a nagyközönség elé tárták a jeles kiállító intézmény reprezentatív termeiben, valamint egy praktikus, jól szerkesztett, a kiállítással egy időben hozzáférhető katalógusban.