VELENCEI SZABAD STRAND Már a vonatablakból jól látni a jellegzetes fehér épületeket, amiket valamikor a nyolcvanas évek elején emeltek, minden bizonnyal a "kulturált körülmények" megteremtése érdekében. Valaha öltözõ, sportszerkölcsönzõ, diszkóklub és KISZ-vezetõképzõ lehetett a kísérteties építményekben - a fõnök pedig a toronyban elhelyezett üvegkalitkából tarthatta szemmel a plázs egész területét. Bömbölt a Modern Talking, és mivel a fõnökre a nagy hõségben elõbb-utóbb ráolvadt a jugoszláv Adidas melegítõ, elhúzta a csíkot.
Korábban itt volt a beléptetõ- rendszer is, ám valamikor a kilencvenes évek elején a strand felszabadult. Azóta a nyári hétvégeken csak azoknak ajánlott, akik különösen élvezik, ha minél közelebb kerülhetnek embertársaikhoz.
Alkalmanként hihetetlen tömeg gyûlik itt össze: székesfehérvári, martonvásári és persze fõvárosi játékosok. A legalább egy kilométer hosszú partszakasz masszává sûrûsödik - különösen látványos, amint a délelõtt érkezõ vonatokból újabb és újabb, gumimatracot, napernyõt, hûtõtáskát, karonülõt cipelõ tömegek ömlenek a kopott és összeszemetelt, valaha füvet is látott területre. Úgy tûnik, itt nincsenek szabályok, gátlások, csak ösztönök: a túlsúlyos családfõ úgy hajítja a rántott csirke alufóliáját a szomszéd törülközõjére, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, a fiatalember olyan magától értetõdõden turkál partnere bikinialsójában, mintha senki sem látná, akadnak anyukák, akik a kevés, árnyat adó fa törzséhez viszik szaratni kicsinyüket, miközben egy vidám társaság sörökkel és cigivel indul meghódítani a tavat.
Mindez leginkább azért elkeserítõ, mert a "velencei szabad" a szolgáltatások tekintetében semmivel sem rosszabb, mint a fizetõs helyek. A megszámlalhatatlan büfé és falatozó mellett vízi csúszda, játszótér, vízibicikli- és napágykölcsönzõ, sõt még bérfújás is van. Minden, ami komfortosabbá tehet egy strandot.
Napolaj a tûzre, hogy amíg a büfében töltöttem az idõt, ellopták nem éppen bizalomgerjesztõ világoskék frottírtörülközõmet, amit a múlt héten vásároltam egy 100 forintos boltban háromszázért.
- legát -
**
www.diaksziget.com A Sziget Fesztivált 1993-ban még Diákszigetnek hívták, ha valaki nem emlékezne rá. Augusztus 9-tõl 16-ig anno többségben voltak a diákok azon a kis földdarabon, ahol többségükben zenészek voltak az elõadók. Ki kellett járni a közértbe kajáért, és el kellett menni az Iránytû büfébe iható italért.
Ma már tudjuk, hogy van élet a zenén túl, meghaladtuk az Eurowoodstockot meg a gejl üdítõitalok jegyében eltelt szigetéveket is. Minden valamirevaló újság, weblap és wap tudósít a fesztiválról, van a fesztiválnak saját honlapja is, de akad egy jól felépített szájt, amelyik megõrizte a Sziget eredeti közösségi jellegét - és nem csak a nevében. Azok a srácok, akik annak idején, szinte még zeneóvodásként Amerikában jegyeztették be az oldalt, és szorgalmasan, szamizdatban szerezték az információt a hivatalosan kiadott hírek elõtt a hivatalnokok bosszantására, ma már nyilván mind profik valamiben. Ám ezt az oldalt lelkesedésbõl csinálják, és ez az, ami látszik rajta, amitõl jó az egész. Itt nem unalmasak a szubjektív tudósítások, nem halnak ki a fórumok, de vannak képgalériák, elõzetesek, bibliográfiák, zenekari hirdetések, utó- és elõzöngék - nem csak szezonálisan.
Így egész évben lehet virtuálszigetelni, és úgy fekhetünk és kelhetünk tízezrekkel, hogy nem kell az áporodott ruháikat szagolni mindennap.
- sisso -
Ötcsillagos csillagfényhotel
Rejtõ Jenõ - Korcsmáros Pál: Az elátkozott part Színes képregényt kiadni, nagy alakú füzetben - hát igen, erre van kereslet Franciaországban, Belgiumban, az Egyesült Államokban. De nálunk? A legnagyobb nemzetközi klasszikusok, Lucky Luke, Asterix, Tintin és az eléggé el nem ítélhetõ módon "hupikék törpikéknek" nevezett strumpfok kalandjait ismertetõ füzetekbõl megjelent ugyan egy-egy kísérleti példány, de e hírességek nem tudtak gyökeret verni.
Korcsmáros Pál képregényeit azonban nem boríthatja el a feledés pora! Különösen akkor nem, ha akadtak olyan hozzáértõ szakemberek, akik igényes módon képesek közzétenni e kiváló, régi rajzokat. A képek ezúttal jóval nagyobbak, mint egykor a Fülesben, minden részletükben élvezhetõk, a színezés visszafogott és ízléses, a szöveg pedig teljesen megújult. Szerkesztõink bölcsen szakítottak a régi, Cs. Horváth Tibor-féle párbeszédekkel, s visszatértek a tiszta forráshoz: Rejtõ eredeti szövegéhez. Még azok a képek sem hiányoznak e kötetbõl, amelyekkel a lap elõre jelezte, hogy a jövõ héten megkezdi új képregényének közlését, s ha jól látom, olyan rajzok is elõkerültek, amelyeket akkoriban a Füles sem közölt. A betûtípust is találóan választották ki! Mit nem adott volna nemzedékem egy ilyen minõségû képregényalbumért a sötét hatvanas években, amikor átlátszó papírra próbáltunk "kopírozni" az iskolai szünetekben egy-egy viccesebb jelenetet a Füles lapjairól, s kézrõl kézre jártak Rejtõ ronggyá olvasott regényei... Korcsmáros Pál pedig nagyon is megérdemli, hogy egykori rajzai ilyen színvonalas albumban lássanak napvilágot: csak ebben a méltó és ízléses kiadványban válik nyilvánvalóvá, milyen kiváló grafikus volt.
Hahner Péter
Az eredeti képregényt (1965) 2003-ban átdolgozta és a borítót rajzolta: Garisa H. Zsolt és Varga "Zerge" Zoltán; Budapest, 2003, Képes Kiadó, 80 oldal, 1980 Ft
*****
Kortárs japán üvegmûvészet Amennyire világhírûek a modern japán építészek vagy a kortárs képzõmûvészek és designerek, annyira ismeretlenek például a tradicionális japán kultúrában gyökerezõ ikebana vagy az üvegmûvészet alkotói - pedig mindkét mûvészeti ág annyira népszerû Japánban, hogy évente rendeznek nagyobb áruházi galériákban kiállításokat belõlük. Míg az ikebana felhígított és europaizált (értsd: díszítõmûvészetté degradált) formájával elég gyakran találkozhatunk, most elõször láthatunk kortárs üvegmûvészeti alkotásokat Magyarországon. Nem árt azonban tudni, hogy a japán üvegmûvészet nem értelmezhetõ a nyugati kategóriák szerint, inkább egy olyan önálló entitásról beszélhetünk, amely a hagyományos japán vallásból és esztétikából eredeztethetõ. Olyan spirituális világból, ahol az univerzális igazság, a belsõ harmónia és a szépség felé való vágyakozás egyfajta animista természettisztelettel társul, ahol a szentség érzetét, mint a yin és a yang, egyszerre kelthetik fel a rusztikusan egyszerû megoldások és az aprólékosan, kifogástalan technikával kidolgozott bonyolult formák.
Mindemellett e gondolkodásmód szerint az igazi szépség nem a szimmetriában, az ismétlésben vagy a tökéletességben lelhetõ fel, hanem abban, hogy a töredékes (aszimmetrikus) kompozíciókat a befogadónak kell mentálisan kiegészítenie. A "tökéletlenség imádása", a szabálytalan részletek megjelenése nem mindig tûnik fel a kiállított mûvekben, inkább a technikai bravúrok kápráztatják el a látogatót. Pedig a nyugati képvilág vizuális sokkhatásaihoz szokott szemlélõnek túl kell lépnie beidegzésein, hogy élvezni tudja a huszonkilenc mûvész üvegbõl készült, költõi címekkel ellátott mûtárgyait. Ehhez persze idõ és a mûvek iránti alázat szükségeltetik. És ekkor feltárulhat egy csodálatos világ, benne a belsõ béke és a megtisztulás lehetõségének ígéretével.
- dck -
Üvegpiramis Galéria, Budapest, Nádor u. 14. Megtekinthetõ: október 1-jéig
*****
Tomás Mazal: Bohumil Hrabal zajos magánya Miután a kereslet jelentõs, a hagyaték pedig kiapadt, Hrabalról már csak pár rõfnyi életrajzi kötet, interjúkra felfûzött riportkönyv nyúzható le. A recept rém egyszerû: az életmû kínálja a tematikai felosztást, ráadásul adott a kész értelmezés - a feleség nézõpontjából megírt önéletrajzi trilógia (Házimurik, Vita nuova, Foghíjak). Az eddigi biográfiák ügyesen dolgozva beérték a nyersanyag újravágásával. Hatott a hrabali kollázs átszabása (a kiragadott idézetekbõl összeálló életrajzi torzók is felvillantják a zsenit), csak a Hrabal-kép irodalmi fikcióként lebegett tova. Maradt az ikon. Elemzések, felismerések, életrajzi tényadatok alig, csupa gesztus, stílusgyakorlat, hommage á Hrabal. (Iskolapélda Monika Zgustovának, Hrabal katalán fordítójának a könyve, a Fanyar gyümölcsök édenkertjében).
Mazal tíz éven át a mester irodalom- és életszemináriumait látogatta a prágai Arany Tigris sörözõben, az utolsó években gyakorlatilag Hrabal személyi titkáraként mûködött. Lehetett volna akár az egyik világátlényegítõ valamelyik Hrabal-mûben, ám õ alighanem az Eckermann-fajta tanítvány inkább. Igyekszik hû lenni a mesterhez: nem teremt újabb valóságot, az életmûvet Hrabal arcainak bemutatására használja. A kötet különleges erénye, hogy közel hozza a "kései Hrabalt", akinek az utolsó alkotói korszakáról (lásd Levelek Áprilkának) általában lekicsinylõen szoktak nyilatkozni. Pedig ezek az írások megrázóan õszintén vallanak Hrabal félelmekkel teli életérõl, amelyben a magány a legjellemzõbb állapot, amit csak az írás elhatalmasodó, majd elmúló kényszere relativizál. Az életrajz általában véve is hasznos kalauz, de különösen a hrabali halálmotívum és a "pábítel" - e Hrabalra és regényhõseire egyaránt érvényes jelzõ - értelmezése szempontjából hiánypótló. A kötetet Kocsis Péter fordító okos utószava teszi teljessé.
bogár
Sziget Könyvkiadó, 2003, 372 oldal, 2800 Ft
*****
Händel: Acis és Galatea; Julius Caesar Egyiptomban "A hannoveri Hendel [sic!] Orpheusz óta talán a legnagyobb és legfelkészültebb zenei zseni", írta naplójába Viscount Percival 1731. augusztus 31-én. Ha jól látom, az angol arisztokrata szerencsésnek mondhatja magát, eszerint õ még hallhatta magát Orpheuszt. De félre az iróniával, a feljegyzésbõl kitûnik, mekkora reputációja volt a német Händelnek (1685-1759) Londonban és az európai zenei világban. Halála után viszont gyorsan elfeledték, a Messiást még csak elõadogatták, de operái, oratóriumai, hangszeres mûvei kiestek a repertoárból, hogy csak a régi zenés mozgalom szárba szökkenésekor kerüljenek oda vissza. Megérdemelten.
John Eliot Gardiner CD-n most újrakiadott felvétele eredetileg 1978-ban készült. Az 1718-ban John Gay (a Koldusopera szerzõje!) szövegére komponált drámai kantáta vagy pásztorjáték Ovidius Átváltozások címû roppant terjedelmû verseskötetébõl vette tárgyát. A pásztorok közt vígan él Acis és szerelmese, Galatea, ám a basszus küklopsz (tudjuk, õt késõbb majd Odüsszeusz öli meg) szemet vet a lányra, és egy sziklával agyonzúzza az incifinci tenorkát. De sebaj, Acis folyóvá változik, és folyékony halmazállapotban ömlengi tovább a szerelem dalát. E librettó tehát nem sok drámai lehetõséget rejt, és az elsõ részben nem is igen történik semmi, a pásztorok legeltetik nyájukat, a két fõszereplõ pedig dicséri egymás bájait. Szép és jó, de egy kissé unalmas ennyi dolcissimo. Ám a küklopsz fellépésével megváltozik az égbolt és fellép a humor is, Willard White ragyogóan adja a csetlõ-botló, esetlenül udvarló félszemût. A szerelmesek tragédiája pedig megrendítõ. A Händel korabeli hangszereken, illetve azok másolatain játszó Angol Barokk Szólisták eszményi hangzást produkálnak Gardiner vezetésével. (Universal/Archiv, 2 CD, 474 225-2)
Marc Minkowskit nemrég láttuk Budapesten a Les Musiciens du Louvre (Grenoble) zenekar élén. Nagy bohóc és nagy muzsikus; hatalmas temperamentum, átélt ritmika, mesés eufónia a jellemzõje többnyire ifjoncokból álló zenekara hangzásának. És az 1724. február 20-án Londonban hatalmas sikerrel bemutatott, eredeti címén Giulio Cesare in Egitto címû opera sok alkalmat kínál a drámai jellemábrázolásra. A lemez koncertszerû elõadást rögzít, mégis kiderül, mennyire színpadszerû még ekként is ez a dalmû, és a legkevésbé sem csupán áriák és recitativók végeláthatatlan halmaza. (Három éve Münchenben életem egyik legnagyobb színházi élményét kaptam Händel Rinaldo címû operájától, David Alden rendezésében.) Nicola Francesco Haym olasz nyelvû librettója tartalmaz mindent, ami drámai mozgatóerõ: halál, bosszú, viszonzatlan és viszonzott szerelem, intrika, álruha, végül pedig a happy ending, mely akkoriban fine lieto néven futott az operás taljánok körében.
A szereplõk közt elsõként a Cleopatrát éneklõ szlovák Magdalena Kozená említendõ, nem csupán csodálatos, minden magasságot, koloratúrát könnyedén kidaloló technikája, hanem hihetetlenül színes emberábrázolása miatt is. Persze hálás szerep az isteni kurva, aki Lydiának adja ki magát, hogy Caesar közelébe férkõzhessen, akit aztán leigáz a férfi csábereje, és kiskutyaként nyaldossa a gyõztes római különféle tagjait. Remek a Caesart adó Marijana Mijanovic, e szerepet eredetileg Senesino, ez a minden hájjal megkent kasztrált alakította. És egyáltalán: fantasztikus felvétel, melyen mindenki tudása legjavát nyújtja. (Universal/Archiv, 3CD, 474 210-2)
- csonta -
Mindkettõ: *****
Azonosság Hát nem szörnyû egy hely a világ, jajjajjajfujj. És lakói az emberek, a sok hálátlan cudar. Hogy van itt bánva egyetemes értékeinkkel, azok létrehozóival? Itt van ez az Alphonse, nem, megvan: Albert, mindig rosszul írják a családi nevét, Hitchcockok. Hát belõle talán csak ez marad, a rosszul írt családi név. De hol vannak az õ nagy mûalkotásai, a sok vertigók? Szomorú ez, kérem. No, azért ne legyünk túl igazságtalanok se! Hitchcockból valami egészen biztosan túléli majd az emberiséget, az a rohadt zuhanyzófüggöny. Mert a mozinézõ, amilyen állat, attól indul be, hogy úgy érzi magát, mint Pavlov kutyája. Különben is, hogy hívták Pavlov kutyáját?
De ha csak Hitchcockot kellene emlegetni, de kell Agatha Christie-t, A bárányok hallgatnak címû filmet és nem utolsósorban az alkotók nagynénikéjét. Tessék nekem elhinni, hogy a fölsoroltak közül a mondott zuhanyzófüggönnyel a bevezetõben emlegetett mester szelleme bír beidézõdni leginkább, az is teljesen felesleges, mert ha egy mûalkotásnak az a csattanója, mint ennek, lehet, hogy nem illik, de megmondom, hátha sikerül valakit lebeszélni, tehát ha a helyzet az, hogy az derül ki a végire, hogy az egész addig látott miskulancia, a filmben egyébként alig látott torz elme szüleménye, és nincsen is megoldása, akkor mit tehetek? Csak egyet: a rendezõ töredelmes beismerõ vallomásának veszem, és semmi szükségem Hitchcockra.
- ts -
Forgalmazza a Budapest Film
*
