Hadd fejtsem meg mindjárt a kiállítás főcímét. A semmiféle nyelven sem (hacsak magyaros kiejtéssel, tehát magyarul nem) értelmezhető "plastica" és az angol "dreams" egymáshoz biggyesztésével megszületett "plasztikaálmok" hallatán nem a szépségsebészetre, még csak nem is egy vonzó olasz műanyag edénycsaládra kell gondolnunk, hanem a szobrászatra, mely hagyományos művészeti ágban két művészettörténész, Készman József és Százados László figyelemre méltó tendenciákat vélt kitapintani, s kutatásaik eredményét azonmód a nagyközönség elé tárták a jeles kiállító intézmény reprezentatív termeiben, valamint egy praktikus, jól szerkesztett, a kiállítással egy időben hozzáférhető katalógusban.
Téziseik szerint a kilencvenes évek végétől véget ért az installáció mint univerzális kifejezési eszköz virágkora, melynek tereiben csaknem egy évtizedig vígan fickándozott a teljes képzőművészeti szakma, festőtől a szobrászig, textilestől az építészig. Jött ehelyett valami más, ami voltaképpen nem új, hanem "az installációból szervesen következő lehetséges stádium" - vagyis a szobrászat maga; kicsit "frivolabb" köntösben ugyan, a különféle avantgárd művészeti kalandok által
beszeplősítve,
a közelmúltra való utalásokkal terhelten, de formailag újra szilárdan, mintegy visszatömbösödve, lemondva a térrel való interakcióról, tudatosítva magában sajátos értékeit és hivatását. Az ezredforduló környékén a szobor - akárcsak a kép - véleményük szerint újra a "megjelenésében kifejezettre" épít (vulgo: ismét ábrázol valamit, mókust, drapériát vagy farkasembert), de ezen direkt alapjelentést immár számtalan referencia szövi át, amit jól nevelt kiállításlátogató persze hoz magával a tarsolyában, amikor portyára indul a művek sűrűjében. S végül itt van a megváltozott "testkép" mindennapos evidenciája, mint az "új" szobrászat alapvetése - mely témának lassan már azok is szakértői, akik csupán a kereskedelmi tévék műsoraiból tájékozódnak az aktuális esztétikai trendek felől, lásd: "egyszerre maszkulin és feminin", "a média által befolyásolt", elfogadó a "másság" iránt -, hiszen társszerzőink szerint hipotetikusan ez áll "az új szobrászi formálás hátterében", mégpedig (hacsak félre nem értettem valamit) nemcsak a néhány figurális munka, hanem a kiállításon látható kisautó, mészkő tömb, radiálgumiba öntött minta és plexidobozba zárt olajfesték mögött egyaránt.
Milyen boldogok is lehetnénk, ha a művek szépen igazolnák az elméletet: sorra tanúságot tennének újszerűségükről, felmutatnák közös vonásaikat, és igazolnák, hogy szándékosan haladták meg az installáció műfaját, amikor hagyományos szobrászi formákhoz folyamodnak. A kiállítás azonban mintha valami egészen mást, ennél jóval egyszerűbbet állítana; tudniillik azt, hogy Magyarországon továbbra is folyamatos a szobrászképzés, melynek mindig is tárgya volt "a tömeg, a térfogat és a kiterjedés", de a mintázás, az anyag megmunkálása, egyszóval a technika szintúgy, s hogy ennélfogva időről időre jelentkeznek frissen kiképzett szobrászok is a szcénában, ám ami a felfogást, anyaghasználatot, formát illeti, akár egy generáción belül is rendkívüli változatosságban.
Az elméletírók által vázoltak kifejthetők talán az egyes művekből, de semmi esetre sem általánosíthatók. A művek a lehető legszélesebb spektrumot mutatják, az absztrakció fokát tekintve a minimalista, tehát mégiscsak avantgárd szellemű szobortól (Monori Sebestyén) a kváziobjekteken át (Hangay Enikő, Havas Bálint, Szabó Dezső) a Segal-de Andrea stílben tartott hiperrealista plasztikáig (Oláh Mátyás László), a referenciákat illetően a meglehetősen önmagukba zárt művektől (Csepregi Balázs, Fülöp Gábor) a kultúr- vagy művészettörténeti utalást rejtőkön át (Kotormán Norbert, Pertl Evetke) a média és a tömegkultúra elemeivel is operálókig (Előd Ágnes, Uglár Csaba). A művek anyaga ugyancsak változatos, kőtől a cérnával
önarcképpé fércelt
disznóbőrig (Szöllősi Géza), fémszínűre festett műanyagtól (Sallai Géza) a mázas porcelánig, pozdorjától a purhabig (Borsos Róbert), s még Waliczky Tamás médiaművész - egyébként kitűnő, s végtére valóban egy szobrászati alapkérdéssel, figura és tér viszonyával foglalkozó - számítógépes munkája is belefér a koncepcióba mint falra vetített, virtuális szobortanulmány, igazán parttalanná tágítva a szobrászat éppen lehatárolni kívánt kereteit.
Bárhogy is igyekeznénk, ebből a műhalmazból nemigen tudunk egyetlen, átfogóan érvényes jellegzetességet sem absztrahálni - hacsak az imént emlegetett lapos, de fontos tanulságot: vannak fiatal szobrászok Magyarországon, jobb-rosszabb művekkel, eredeti vagy kevésbé innovatív ötletekkel, mestereik áldozatos munkájának (vagy éppen a velük való konfrontálódásnak) köszönhetően lassacskán haladva a korral, egyenként és sokszor az alapoktól megküzdve a szobrászat számos nehézségével. A sokféle művet és számos, eddig jószerivel ismeretlen, fiatal szobrászt felvonultató kiállítás mindenesetre jó alkalmat kínál néhány új név megismerésére és az elméleti kérdések iránt mélyebben érdeklődőknek talán néhány, a kortárs művészet egészét érintő alapkérdés tudatosítására is.
Megtekinthető augusztus 3-ig
