Jézusom, hogy fogok én ebből kijönni? - kérdezhette Spike Jonze először, másodszor, vagyis mindannyiszor, amikor három percnél hosszabb formátumban rendezett. Ha engem kérdez, hát sehogy.
Jonze a kilencvenes években vált ismertté zenei videóival, amelyekre a Beastie Boys-féle Sabotage klipjével tette föl a koronát. De én már akkor is többre tartottam a brit Oil Factory háromperceseit, és ennyi év után még mindig a Blur minimalista Song 2 videójáért rajongok, amit történetesen egy csaj, Sophie Muller rendezett. Ha van valami, amit az amúgy több mindenben igen tehetséges Spike Jonze hírből sem ismer, az a minimalizmus. Õ a "dobjunk rá még egy lapáttal" jegyében tevékenykedik, minden mozija tele van mellékszálakkal, fordulatokkal, ötlet- és gegparádéval, különleges látványelemekkel. A John Malkovich menet tipikusan olyan film, aminek nem lehet ellenállni, amikor elolvasod róla azt a négy sort a műsorújságban. Micsoda? Hogy beköltöznek a népek a Malkovich fejébe? Hát ilyen nincs, ami ennyire agyament, azt látni kell. Aztán egy idő múlva, már a moziban, rád jön a frász: jó, jó, de hogy fog ebből kijönni?
Nincs ez másképp az Adaptáció esetében sem, hovatovább ez a szorult helyzet maga a film tárgya. Csak itt
nem a rendező
szorul be, hanem állandó forgatókönyvírója, Charlie Kaufman, aki azt az őrült megbízást kapja egy bájos producertől (Tilda Swinton), hogy írja vászonra egy őrült nőnek egy őrült pasiról szóló könyvét. John, a pasas egy autodidakta botanikus, Susan, a nő a New Yorker riportere, a könyv címe az Orchideatolvaj. És a legnagyobb csavar az egészben, hogy ez egy létező könyv (hamarosan magyarul is megjelenik), ahogy létezik Charlie Kaufman is (ő írta A John Malkovich menetet), és tényleg az a munkája, hogy forgatókönyvet rittyentsen az orchideás sztoriból. Nem csoda, ha elszabadul a pokol.
Elsőre talán nem értjük, miért lett Adaptáció a cím a sokkal jobban hangzó, eladhatóbb Orchideatolvaj helyett. De Jonze a címmel is játszik: az adaptáció (átdolgozás) az a rohadt kulimunka és/vagy kreatív tevékenység, amelyet a főhős végez, de ugyanezzel a műszóval illeti a filmben megidézett Charles Darwin az élőlények alkalmazkodását a többnyire barátságtalan környezethez. És szóba jöhet még Nick Cage adaptációja (itt: átformálása), de erről kicsit később.
Akárhogy nézzük, Spike Jonze eddigi nagyfilmjei atelier-darabok, magáról a filmcsinálásról. Találkoztunk mi már ilyennel. Előbb az irodalomban ("a regény, amint írja önmagát"), azután a vásznon is. Az egyik nevezetesebb példát úgy hívták: 8 és fél. A művész alkotói válsága, magánéleti zűrjei, rém- és vágyálmai, az elbeszélés nehézségei, egy történet kitalálásának/elmondásának, a stílus, a saját hang megtalálásának lehetetlensége... aztán, ha már jó sokáig tipródtunk, és jó mélyre belementünk, majdcsak kijön belőle valami.
Hol gerenda,
hol fogpiszkáló.
Az Adaptáció Nicolas Cage jutalomjátéka. Bizonyos értelemben színészi rehabilitációja. (De ez talán csak magánügy. Nick nálam jól kezdett - Veszett a világ -, de a Leaving Las Vegas után évekig látni se bírtam. Nem is nagyon volt miben, leginkább akcióhősöket domborított.) Itt az a truváj, hogy a dögös amerikai olasz csávó átalakul göndörkés, kopaszodó, pocakosodó és imitt-amott megereszkedett állagú, továbbá szorongó és töketlenkedő zsidóvá (lásd Woody Allen). Sőt, mindjárt kettővé. A filmbeli Charlie kap egy Donald nevű ikertestvért, aki a reálisan létező Kaufman alteregója, ügyesebb, életrevalóbb változata. Szintén zenész, de ő egy forgatókönyvíró fejtágítón sajátítja el a szakma alapjait, és nem az eredetiség az ambíciója, hanem egy hat számjegyű szerződés (dollárban). Charlie-val ellentétben ő még a nőkkel is boldogul. Donaldnak egyébként az antitézis nyújtásán kívül az a szerepe, hogy kihúzza Charlie-t, Jonze-t és a filmjüket a mocsárból, amelyben menthetetlenül elmerülne. Miután Kaufman másfél órát tökölt a forgatókönyvön (Jonze meg a filmen), Donald kézbe veszi a veszett fejsze nyelét, és némi szexszel, autós üldözéssel, pisztolypárbajjal, élethalálharccal, amúgy hollywoodi módra befejezi a történetet, majd - mint aki jól végezte dolgát - meghal. Természetesen mindkét Kaufmant Cage adja, a szobrot meg majd a filmakadémia.
Az Adaptáció erősen intertextuális (már hogy a fenébe ne), egyből A John Malkovich menet forgatásán kezd, pár kocka erejéig belenéz egy evolúciós meg egy növények beporzása oktatófilmbe a Spektrum tévén, hátra, majd előre sasszéz pár évet az időben, ki-be mászkál velünk egyik szövegből a másikba, álomba, ébrenlétbe, módosult tudatállapotba.
Tudom én, hogy ezt sokan fogják szeretni, azt is tudom, hogy miért. Végre valami más, nem a megszokott álomgyári klisék, ezerszer elsütött sikerpatronok. De nekem ez túl agyas. Túl mache. És a kortársi filmet nézve lassan rafinált dögnek, perverz állatnak kell éreznem magam, amiért valami egyszerűbbre vágyom. Egy egészen kicsi történetre. Emberekről.
A legérdekesebb figura a keleti parti, New Yorker-szintű értelmiségi nő (Meryl Streep), aki eleinte csak egy középfajú tényregényre jó csudabogarat lát a műveletlen, bunkó, hiányos fogazatú Johnban, aztán elirigyli a megszállottságát, végül beleszeret, és onnantól már neki is van titka, szenvedélye, és nem kell többé szénné unnia magát a férje meg a hasonszőrű barátai között. Susannak van két nagyszerű fürdőszobai jelenete (és közöttük egy harmadik, amikor telefonon át két szólamban énekel Johnnal). Az első New Yorkban játszódik, a lakásán: egy percre magukra hagyja a vendégeit, és a tükör előtt állva rádöbben, hogy semmi keresnivalója itt. Másodszor feltol két hatalmas csíkot az arcába a Johntól kapott gyönyörű, zöld anyagból (már nézni is pszichedelikus élmény), aztán kimegy fogat mosni. Már ez az egy jelenet megéri a mozijegy árát.
Forgalmazza az SPI
