"Úgy fogok meghalni, hogy verseim kis fénypontjait összeadva talán egy hétnyi időt, de talán még egy napnyit sem lát majd az életemből az, aki utánam néz" - írta a költő 1939-ben. Nos, az Osiris Kiadó három újabb kötete már eddig is olyan vaskos korpusszá teszi Szabó Lőrinc életművét, hogy az általa jósolt egy élethét hovatovább egy hónapra is felduzzadhat.
Az Örök barátaink a magyar versfordítás-irodalom egyik legnagyszerűbb gyűjteménye, valóságos diadalmenete a magyar nyelvnek. A költő tematikus elrendezésben adja közre, amit fordítóként betakarított: az év körét az állatkör, majd a szerelem évszakai követik; művészetre természet felel, majd ismét a szerelem teljes spektruma tárul elénk a naivtól a tragikusig, halálversek következnek, majd képzőművészeti tárgyúak, végül utazásos versek, várossal, technikával foglalkozó és borversciklusok sorakoznak. Több mint kétszáz költő, köztük rengeteg nagy költő rengeteg nagy verse. Ekkora mintából már kirajzolódik a fordítói alkat.
Szabó Lőrinc nem skandálva fordított, nem "zengette" menet közben a mértéket; ritmus és rímképlet előzőleg a fülébe íródott már, s erre a formai "kaptafára" húzta rá a magyar készterméket, erőlködés nélkül. ' volt minden idők "legokosabb" magyar versfordító költője: az ember csak ámul rajta, milyen tökéletesen fogja össze agyában pl. egy Goethe-vers gondolati vázát, milyen ragyogó világossággal reprodukálja ezt a tartalmi struktúrát (az "eszmemozgást"), mennyire nem marad hely nála a nyögvenyelős félsoroknak, a formakényszerből eredő, mesterkélt "ragasztványoknak", milyen egyöntetűvé olvad az ő kohójában a vers. Olyan volt az elméje, akár egy fürge kezű cimbalmos. ' volt a magyar versfordítás Rácz Aladárja: fémesen pengő és boszorkányosan gyors. Szabó Lőrinc soha nem a sorra ügyelt, hanem a sorokon át természetesen ívelő versmondatra, nem húzta a tust a sorvégen, hanem megelégedett a zeneileg könnyedebb-jelentéktelenebb-fakóbb asszonánccal. Történt mindez annak érdekében, hogy a költő ma már sokszor bohócosnak ható nehéz papi ornátusából, az Ady, Babits, Tóth Árpád által használt szertartásnyelvből kibújva, szellősebb-profánabb öltözékben szólhasson:
modernül, beszédszerűbben
Költészetének formai újdonságait (a sorvégi a-t meg az és-t) fordítói oeuvre-jében is kamatoztatta, és a naiv hang, amely minden borzoltságával, olykori vadságával egyetemben is egy fiatal ember hangja (mondjuk az eleve öreg Füst Milánéval vagy a kortalan Weöressel szemben), átüt még az olyan rezignáltan fájdalmas Goethe-versezeten is, mint A szenvedély trilógiája. Nagy szó és ritka adomány, hogy Szabó Lőrinc mind költői, mind fordítói hangjának frissességét meg tudta őrizni negyven éven át. Pedig sokat fordított: különösen pályája elején és végén. Nagy (és nem is láthatatlan) ívek kötik össze az életműben korai Shakespeare-szonettfordításait a Huszonhatodik év kései szonettáradásával, a szintén korai Baudelaire-fordításokat a test és a nagyváros poklát megénekelő huszon-harmincéves költővel, amiként Omar Khajjám Rubaiyátja is vissza-visszacsendül a Szabó Lőrinc-versekből: konkrétan abból a számon kérő hangból, amely a kiismerhetetlen végzet igazságtalanságával perel. A nyelvezet modernsége, könnyedsége, puritánsága ellenére sem nélkülözik Szabó Lőrinc versei (és fordításai) a túlfűtött koloratúrát, a nagy formátumú drámaiságot. A lírai alany a világ közepe: szenved attól, hogy ezt csak a versben valósíthatja meg, szenved attól, ha ebbeli helyzetéből az élet kizökkenti, márpedig együtt élvén a többi emberrel, ez a kizökkentés rendre bekövetkezik, óhatatlanul. Az ilyen romantikus alkat persze fordítóként is a hasonlóhoz vonzódik (Shakespeare, Tyutcsev), ugyanakkor jót tesz neki a klasszikus (pl. Goethe).
Az Örök barátaink tanúsága szerint Szabó Lőrinc főleg Európával barátkozott, kivált a XIX. századdal, és ha az ember az e korra oly igen jellemző egyéniséglíra hullámain hánykolódik, könnyen azt hiheti, hogy nincs is más ezen a lírai bolygón, mint az áradva dagadó vagy apályán borongó Én. Annál üdítőbben hat rám, amikor makacs staccatóként megszólal e felturbósított nyugati egocentrizmus ellenpontja Tu Fu klasszikus kínai költő képében. Tu Fu a kínai festőkhöz hasonló ökonómiával alkot: kevés vonás, visszafogott színek, a lényeg kiemelése. Az igért majom című rövid kis verse olyan, mint egy hibátlan játékszer vagy mint egy tökéletes kavics Szabó Lőrinc remeklésében. Ám Tu Fu hétköznapias lírája inkább kivétel az örök barátok sorában. Nehéz elképzelni e méretarányosan személyes és tárgyias lírával ellentétesebbet annál, amit Stefan George mívelt, s amelynek jellemzői: arisztokratikus római ethosz, birodalomakarás, a hétköznapok tudomásul nem vétele, fölkent prófétahang. Hogy Szabó Lőrincet, aki a George-magyarítást is jelesre oldotta meg, mi nyűgözte le az életidegen, gőgös németben, azt csak találgatni tudom: az erő kultusza, a többes szám első személyű kérlelhetetlenség, no és persze az öltözék, a lírai formák (olykor egyenruhaszerű) ünnepi tökélye. A maga gyarlóságával háborúskodó, a pénz hatalmát sínylő és panaszló Szabó Lőrincnek alighanem imponált ez a szellemi luxusélet,
a felülemelkedés látszata,
a szerpapi kikezdhetetlenség. Bizony, mikor George a halottakat masíroztatja ("Ha egykor e népnek a gyáva bukásban / eszébe jut újra mi volt s mire küldték..."), akkor a kései utókor (én) a ditirambusos lüktetésben nem tudja nem az élők csizmáinak kísérteties dübörgését hallani, s mikor George megjövendöli, hogy azoknak megzabolázására, akik nem hisznek a "Kormányzóban s Vezekeltetőben", az új nemzedék "megszüli a Férfit", s az "rendet söpör a romokra, hazaveri a bitangot / az örök jogba, hol a nagy megint nagy, / úr az úr, parancs a parancs" - akkor a tájékozottabb mai olvasó tudja ugyan, hogy a német költő itt a szellemvilág beavatottainak szóló belső fejlődéstörténetet vizionál, mégsem vonatkoztathat el a történelem tényeitől, s a "hajnal szörnyű vészjelei közt" születő George-féle "új birodalom" mint jóslat azonnal egybecseng a múlt század Harmadik Birodalmával. Persze ideológusi csőlátás kell ahhoz, hogy valaki George nyakába akarja varrni a hitleráj alja szellemét, amiként Szabó Lőrincet is nehéz volna azzal vádolni, hogy nácibarát lett volna. Tőlem is távol áll, hogy őt a vádlottak padjára ültessem, hiszen megtette ezt vele a sors és a kortársak 1945-ben.
Ha azonban valakit egy gazdag személyiség ellentmondásai, egy sokrétű világlátás vakfoltjai is érdekelnek, továbbá a példaszerűt is keresi az egyediben (ahogy Szabó Lőrinc is hajlamos volt a jelenségekben az örök érvényűre hegyezni fülét, gondoljunk csak akár a közismert Nyitnikékre vagy A földvári mólónra), akkor a költőóriás publicisztikai tevékenységét átolvasva egyrészt megállapíthatja: ilyen féktelen kíváncsiság, ilyen mozgékony szellemiség nélkül - ez a hírlapírói munkásságban is állandóan jelen van - a lírai életmű sem lobogna oly lázasan; másrészt folyamatosan észrevételezheti: van
valami titáni,
valami abszolutisztikus ebben a Sszabó Lőrinc-i gyúlékonyságban és loboghatnékban, valami Ecce homós (persze, hogy ezt a Nietzsche-verset is lefordította!), mintha szüntelenül a gyermek és felnőtt között ingadozna, mintha e veszedelmesen végletes feszültség lenne a lételeme. Veszedelmes elsősorban azért, mert a világ egyértelmű szerepet vár tőle, ő pedig nem tehet mást, mint hogy éppen százezer "lelki alakmásának" valamelyikében érzi magát nem jól, nem véglegesen: lidércesen. Az ilyen új és új tárgyakra vadászó, új és új bőrökbe bújó, hengerbucskázni szerető alkatok a publicisztikák tanúsága szerint azon csúsznak el, hogy könnyen összetévesztik a világot a saját vágyképeikkel. Csakis így történhetett, hogy 1938-ban Németországba kiküldött tudósítóként (három hónappal az Anschluss után) Szabó Lőrinc úgy számol be a Prinz Eugen nevű irdatlan csatahajó vízre bocsátásáról, mint "a legvidámabb szabadtéri ünnepségről", amelyet valaha látott; így, hogy a föld alatti erődítményekkel aláaknázott Helgoland szigetén az ágyúk szerinte nem zavarják "az idilli hangulatot és a természet saját külön romantikájának irtózatos szépségét". Konstatálja, hogy tücsök nincs, madarak sem, csak egy magányos rókalepke száll virágról virágra. Vajon elszabadul-e valaha erről az "elvarázsolt" szigetről a lepke, kérdi.
Én pedig, aki utánanézek, nem szabadulhatok attól az érzéstől, hogy a természetre "irtózatos" jelzőt aggató, a náci tömegrendezvények díszlettervezőit "varázslóknak" tituláló, a Horthy tiszteletére rendezett díszszemlében "gyönyörű felvonulást" látó költő mintha összetévesztené a rettenet szeme előtt kibontakozó történelmét egy játékbolt kirakatával.
Az egyébként mindig érzékletesen, láttatóan és visszafogottan tudósító újságírót egy alkalommal elnyeli Szabó Lőrinc, a vágyait a valósággal tökéletesen összevétő költő és magánember: 1938. október elsején olvasói levelet intéz Az Est szerkesztőjéhez, és ebben (egy nappal a müncheni egyezmény megkötése után, melynek értelmében Hitler elkezdheti felfalni Csehszlovákiát) Nobel-békedíjra javasolja Chamberlain angol miniszterelnököt, aki úgymond "emberi nagysága, bölcs engedékenysége" folytán "elhárította az akadályokat a Duce és Hitler igazságtevő békeakaratának útjából". A valóságlátás megfogyatkozásának ezt a fokát csak egy Arisztophanész tudná tágasabb összefüggésekben szemléltetni. Szabó Lőrinc
történelmi-politikai elvakultsága
azonban még évekig tartott, csak talán már nem volt ilyen meglepő. Ha a gigászihoz fűződő emberi szimpátiáját veszem alapul (mondjuk azt gondolom, hogy a német-magyar revansista masinéria az ő szemében olyan volt, akár a kisfiúéban a gőzmozdony: óriási és megállíthatatlan), akkor már semmi meglepőt nem találok abban, hogy Hitlert, a szónokot "zavartan mosolygó, karcsú, puritán embernek" írja le, akinek mondataiból úgy ugrik ki az ige, a jelző, a hangsúly, "mint egy oldalról megvilágított relief egyes része", akinek beszéde "egy öntudatos tenger hullámjátékához" hasonlít, mert előadásmódja "örökké változó". És hát mi sem természetesebb, mint hogy a Führer hatalmas beszéde közben "a Spree-part zöldülő fáiról jókedvű madarak csivogtak".
1945-ben Szabó Lőrinc elkerülte a népbíróság elé állítást, de maga is szükségét érezte a magyarázkodásnak. Ez a kéziratban fennmaradt szöveg (Újságírói védőbeszéd) az egyik legtanulságosabb az Emlékezések és publicisztikai írások kötetben. Értem én, hogy a költőnek más, fejlettebb idegzete van, hogy az eltompult átlagemberhez képest a költő merhet "naiv lenni", csak azt nem tudom, hogy az 1938-as berlini náci százezrekkel együtt érző magyar költő-tudósító naivitása miben tér el a német átlagemberétől, s hová tűnt belőle a nemesebb élőlényre jellemző elemi érzékenység, amely kiemeli őt az "alap, a talaj" szürke humuszéletéből?
Szerencse, hogy a kötetben felemelő, megrázó írások is olvashatók. Mindenekelőtt pályatársakról, egy soha meg nem írt önéletrajzi prózaregény (milyen jót tudott volna írni!) töredékei. Ha valaki érteni akar valamit az elevenen elkárhozás tudatködéből, meg abból, hogy milyen irtózatosan nehéz a lelki betegség gyógyítása, hogy mennyire a megváltással rokon erőfeszítés, az olvassa el, hogyan próbálta kiragadni Szabó Lőrinc Juhász Gyulát a halálos apátia poklából. Aki pedig tudományos kliséknél többet akar hallani a Gólyakalifa írójának sajátos lélekműködéséről, az sokat tanulhat a Babits műhelyébent olvasva.
Mi is egy nagyszabású személyiség? Csupa titok, csupa megfoghatatlanság. Valóban csak villanásokat érzékel a Szabó Lőrinc nevű szupernóvából az, aki utánanéz.
Örök barátaink I-II., Osiris Kiadó, 2002, 738+1097 oldal, 6500 Ft; Emlékezések és publicisztikai írások, Osiris Kiadó, 2003, 863 oldal, 3980 Ft
