King Crimson Azon zenekarok közül, melyeket "progresszív rocknak" tekintettünk a hatvanas évek végén, jó páran koncerteznek még. Pár hete a Yes járt erre, s mint hallani, tisztességes nosztalgiával kedveskedett a korosztályának. Biztos klassz volt, ráadásul kipipálható egy emlék.
No de a King Crimson másik minõség. Most is más, és mindig más volt. Tessenek harminc évet utazni, s fellapozni a Lizard vagy az Island albumot, kiderül rögtön, hogy mire gondolok.
Aztán a hetvenes évek közepén, amikor átható megszûnések jelezték a "progresszív rock" végét, a King Crimson is jégre került. Robert Fripp inkább különféle szólóexperimentumokban guruskodott, s már majdnem végleg fagyossá vált a Crimson-hívek hangulata, amikor újraszervezte a zenekart. Aztán - újabb tíz év pauza után - megint.
Öt-hat éve a PeCsába is eljutottak - akkor éppen két szólógitár, két basszus és két dob felállásban mutatták be a Thrak albumot. A két szóló (Fripp és Adrian Belew) ezután is maradt, basszusból és dobból viszont beérték Trey Gunn-nal és Pat Mastelottóval - így készült az idei turné alapját képezõ The Power To Believe. Melynek számai CD-minõségben hangzottak a Millenáris szolid akusztikájú ege alatt is, hogy a legkevesebbel kezdjem. Azzal, ami szimplán szavakba önthetõ. Mert ami valóban fontos, az legfeljebb körülírható. Mit mondjak: van ez a zenekar, és egészen úgy fest, mintha most rock 'n' rollt játszani szottyant volna kedve, nem nagyon cifrázza, s nem is bonyolítja túl: beéri egy sorozat négy-öt perces mélyütéssel. Akár azt is gondolhatnánk, hogy ez más zene, esetleg kicsit egy másik zenekar, de nem gondolhatjuk mégsem, mert bármiképp is: ugyanaz a hang szövi át, amin kizárólag a King Crimson tudott megszólalni az elmúlt harmincöt évben. S ez bizony egészen elképesztõ. A King Crimson harmincöt éve ugyanaz, és mindig vadonatúj.
Én pedig éppúgy beleremegtem, mint a Lizardba vagy az Islandba, amikor még álmodni sem mertem egy ilyen koncertrõl.
m. l. t.
Millenáris, július 15.
*****
Albert Hofmann: LSD - Bajkeverõ csodagyerekem A szerzõ kultikus figurává vált a hatvanas években, amikor "minden idõk leghatékonyabb" hallucinogéne a virágkorát élte. Pedig ha valaki, hát éppen õ volt az, aki sehogyan sem illett a Flower Power hangulatba: kopaszodó, öltönyös fickó, "tipikus" svájci, a Sandoz gyógyszergyár alkalmazottja. Hofmann-nak eszébe nem jutott volna, hogy elszálljon, mint a Harvardról kirúgott LSD-pápa, Timothy Leary. Õ "csupán" annyit tett a történethez, hogy "megcsinálta" az LSD-t. Számára 1943-ban valóban megadatott, amirõl minden kutató álmodik, felfedezett valami egészen újat, semmihez sem foghatót. De nem azért, hogy huszonöt évvel késõbb megszülessen a Jefferson Airplane. Sõt, ha másképpen alakulnak a dolgok, Hofmann Nobel-díjat is kaphatott volna.
A most útjára bocsátott Drogtörténet klasszikusai sorozat elsõ kötetében maga a feltaláló meséli el, "csodagyereke" miként vált fatális tévedés áldozatává.
A visszaemlékezésbõl szerencsére hiányzik az önsajnálat, Hofmann sokkal bölcsebb annál, hogy siránkozzék, miért osztotta rá a sors a bûnbak szerepét. A szellemesen és még a vegyi folyamatokat is érdekfeszítõen megírt kötetben számos olyan dologról olvashatunk, ami gyakorlatilag lenullázza az LSD-vel kapcsolatos elõítéleteinket: ki gondolta volna például, hogy még soha senki nem halt meg hatvan év alatt túladagolás miatt. De talán az sem világos mindenki elõtt, hogy a (gyógy)szertõl azt remélték, hogy forradalmasítja a pszichiátriát.
Csakhogy a hatvanas évek elején, mikor boldog-boldogtalan hozzájuthatott az LSD-hez - korábban csak pszichiáter felügyelete mellett lehetett bevenni - a reményekre jogosító anyag illegális droggá változott, amit tûzzel-vassal irtani kell. Természetesen minden, LSD-vel kapcsolatos kutatás leállt, és nincs az a szaktekintély, aki befolyással bírna e tekintetben. Az LSD margóra állítását ugyanis a döntéshozók világszerte a "drogháború" részének tekintik, egy háborúban pedig csak sebesültek és halottak lehetnek, betegek soha.
- legát -
Edge 2000 - NDI, 2003, 195 oldal, ár nélkül
*****
Prima Norsk 2 - Groovy Norwegian House Music Ha egy óvatlan pillantást vetünk a viccesen idióta lemezborítóra, már el is kaptuk a lényeget: felelõtlen, ámde módfelett szórakoztató elektronikus tánczene, s mert a lemezanyag megfelelõen erõs is, jól tesszük, ha elõre köszönünk. A számok kiválogatásáért és összemixeléséért felelõs Nils Noáról eddig keveset hallottunk, akárcsak a haladárabb jellegû nordikus hauzer szcénáról - ez pedig nagy hiba volt, amit illik mihamar jóvátenni, s a kihagyott tananyagot szorgalmasan pótolni. Az északi csávók korábban már többször is megvillantották magukat, s azóta jól tudjuk: zenéjük messze távol áll a lelketlen szögeléstõl - legyen bármily közel a sarkkör, attól még érzékeny szív dobog a norvégmintás dzsamperek alatt. S lõn: a valhallásan egzotikus nevû elõadók, Gork, Bermuda Triangle, Björn Torske, Syntax Erik, Kalle, Magnus & Daniel, Kahuun, no és maga a kiváló kompilátor (õ speciel Lappilapp címû számával) remek munkát végeztek - a zenék kellõen sokszínûek, a mix viszont hibátlan és módfelett szórakoztató. Közben kapunk szépen mindent a nyakunkba jazzy deep house-tól tört ütemekig, tribális témáktól finom dubtechnóig vagy éppen elekropopig - a sebesség éppen a tûréshatáron belül, az érzés tökéletesen átélhetõ, további adalékanyagok nem szükségesek (s egyébként sem javallottak), lemez indul, befelé, egyenest a szervezetbe. Az immunrendszer felõl felesleges aggódnunk: ezt a zenét sosem fogja kivetni magából.
- minek -
Beatservice/Neon Music 2003
**** és fél
www.szanalmas.hu E site szorgalmas alkotóközössége nélkül soha nem jöttem volna rá, hogy létezik az elektronikus galaxisban például animált kámaszutra, román-magyar mell-kultúrtörténeti weboldal vagy ürülékgyártó automata program, ahol tetszés szerint, megfelelõ hõmérsékletû, állagú és formájú szart nyomtathat magának az, aki igényli. Sõt azt sem tudtam volna meg, hogy létezik egy Timur Lenk M. G nevû magyar zenekar, van neki honlapja és rajta napi pinahíradó. Milyen rossz lett volna kimaradni ebbõl az állatkertbõl is, és nem klikkelgetni fél napon át újabb és újabb ablakokra egy kis rácsodálkozásért: lám az emberi hülyeség határtalan! Rossz lett volna nem végigmenni a végeérhetetlen, sajátos tematikába (gyesznó, giccs, jóság, AntiBálint, politika, überbefosás, Béla etc.) rendezett, emberfeletti munkával összegyûjtött képes linkeken, ahol sokat megtudhattam preparált Valentin-napi képeslapokról, pálcikával a bõr alól kitekerhetõ férgekrõl meg kis színes péniszekrõl. Belegondolni is rossz, hogy mi lett volna, ha nem láthatom azt a sok szánalmas testvéroldalt, vagy a szemfüles fotósok beküldött képeit elképesztõ budapesti utcai feliratokról, és ha Kristóf barátomról soha nem derül ki, hogy szemtanú volt egy balesetben, és skizofrén magyartanárnak álcázta magát. Elborzaszt a lehetõség: mi lett volna, ha mindezt kihagyom?
- sisso -
*****
Mátéffy Éva: Ruby címû regénye reklámjának fõ szlogenje: "nem lányregény". Pedig dehogynem, az egykori pöttyös könyvekbõl (vö.: Mogyoró kinövi a kabátját) kinövõ amerikanizált magyar szinglirománok durvább, hardcore verziója. Egyebekben ugyanazok a primitív érzemények, ugyanaz a kétujjnyi homlokú világkép, ugyanaz a divatos elidegenedés a nagyváros rabszolgái között. A fõszereplõ, Ruby - polgári neve Rubárszky (?!) Réka (!?) - persze hogy reménytelen kószálgatása közben akad fel egy férfi ajánlatán, akit naná hogy Lorenzónak hívnak. Mi sem természetesebb, hogy a tengerparti kurválkodás után tíz mikulást tartalmazó bankkártyával a bugyijában lécel vissza Budapestre, hogy aztán eltartási szerzõdést kössön egy öreg hölggyel, hogy egy homokos és sikertelen festõ képeinek ügynökösködésében is jeleskedjen, kuplerájt nyisson stb. És egészében is Jókai szuperhõsnõire emlékeztet, a világ minden problémája Audiként hajlik akaratos kis tenyere alá, egyetemre járni annyi, mint megrendelni egy négysajtos pizzát.
A szerzõ elemi szinten írásképtelen, és végül persze nem a sok kényszeredett "pornó" és keménykedés, hanem a nyelvi bugyutaság teszi teljesen kiállhatatlanná ezt a nyomdaipari terméket. A dialógustechnika önképzõköri, a leírások nevetségesek, az úgynevezett emberábrázolás alpári. A szerzõ még névadásra is képtelen: Zádor Andor, ez egy maffiózó, Soós Leopoldné, ez az úri öreg hölgy. Fõszereplõje folytonos inkognitóban él, de csak ilyen neveket képes kiötölni magának: Hûvös Mariann, Téglás Tímea. Egy személyleírás ekként fest: "Kicsi száját dús ajkak zárták körbe, amelyek a színtelentõl a pirosasliláig váltották színüket, járomcsontjai enyhén domborodtak, de nem törték meg a keskenyedõ arcélt." Még folytatódik, de legyen ennyi elég. A szomorú az, hogy ez a minõsíthetetlen szemét egy olyan kiadónál jelent meg, mely nemrég még Julian Barnes vagy Salman Rushdie könyveit dobta piacra.
- zabos -
Ulpius-ház Könyvkiadó, 2003, 443 oldal, 2480 Ft
Csillagtalan éjszaka
Claude Debussy: Zenekari mûvek; Pelléas és Mélisande Népszerû, sokat játszott mûvek (Egy faun délutánja; 3 noktürn) és egy alig játszott darab (Pelléas és Mélisande szvit) hallható Claudio Abbado és a Berlini Filharmonikusok lemezén (Universal/Deutsche Grammophon, 2002, 471332-2). Tudjuk, az 1894-ben bemutatott Faun-zene a mester egyik legnagyobb lépése a 20. század felé; Mallarmé költeményét nem megzenésíteni akarta, a vers teljes hangulatát kívánta egységbe szõni. Hogy mennyire egy anyagból fakad ez a latin ezeregyéjszakát idézõ álom-muzsika, az kristálytisztán kitetszik Abbado elemzõ elõadásából. A fuvola indulása azonnal megteremti az alaphangot ("e melódia talán az álom maradéka, mely a faun fuvolájában bennerekedt, pontosabban, az egész költemény alapérzülete" - írta errõl Debussy). És ez az intonáció töretlenül zeng az alig 10 perces darab végéig. Arany hangok. A fuvola mellett hihetetlenül kerek a szordinós kürtök puhasága, észbontó a klarinét- és az oboaszóló.
Akár az elsõ noktürnben (Felhõk) az angolkürt. Errõl írta késõbb Boulez: "A Faun fuvolája és a Felhõk angolkürtje óta másként lélegzik a zene." De ez a zenekar megmutatja a tánc lendületét is, ha azt kívánja a zene: a Ünnepek alcímû darab szinte Stravinsky és Bartók barbárságával lüktet, különösen az üstdob ostinatója felett ( 2' 35") kibontakozó roppant fokozással célba érõ induló.
Az egyetlen befejezett Debussy-opera (Pelléas és Mélisande) alapján a jeles karmester, Erich Leinsdorf által egybeszerkesztett szvit nem tartozik a legsikeresebb zeneszerzõi teljesítmények körébe. Az elõadás persze fantasztikus (élõ felvétel egyébként), de jobb, ha magát a dalmûvet hallgatjuk.
Erre remek alkalmat kínál az Ernest Ansermet 1964-es vezényletével, a Decca új, olcsó sorozatában (The Compact Opera Collection, 473351-2) nemrég megjelent album. Nyilvánvaló, hogy Wagner egyedülálló és sok tekintetben bénítóan zseniális operai koncepciója roppant kihívást jelentett minden zeneszerzõ számára a század végén. Debussy számtalan anyaggal kísérletezett, míg végre Maurice Maeterlinck 1892-ben megjelent drámájában megtalálta a neki lehetõséget kínáló drámai-költõi anyagot. Debussy epés megjegyzése szerint az opera mûfajának az a nagy baja, hogy "túl sokat énekelnek" benne. "Olyan költõre van szükségem, aki csak félig fejezi ki a dolgokat, és lehetõvé teszi számomra, hogy szabadjára engedjem álmaimat, akinek alakjai csak kötetlenül kapcsolódnak valami konkrét térhez és idõhöz." Maeterlinck súlyosan szimbolikus mûve azonnal megragadta fantáziáját, az elsõ verzió már 1894-ben megszületett, de hosszú vajúdás után a dalmû csak 1902-ben érte meg a párizsi premiert. Nem sok sikerrel. A mû kétségkívül nehéz, nem szolgálja ki elvtelenül a hagyományos operai közönséget - rosszindulatúak szerint egyszerûen unalmas. De aki türelemmel közeledik hozzá, félelmetesen gazdag anyagot talál, és rájön, hogy a dalmû értelmezhetõ a hagyományos operai séma szerint is: a tenor (Pelléas) és a szoprán (Mélisande) szeretik egymást, de közbelép a bariton (Golaud), és minden rosszra fordul. Ansermet (1883-1696), a darab egyik leghivatottabb karmestere, a Suisse Romande zenekart valósággal fanatizálta, a partitúra legapróbb rezdülése is megszólal, és persze fõként rezdülésekbõl áll ez a zene. A nagy George London Golaud szerepében pedig a tébolyba rohanó féltékenység klinikai rajzát adja.
- csonta -
Mindkettõ: *****
Hajó a vége Tanuljunk meg végre mi is filmet csinálni! No nem csak azért, hogy ne érje szó a ház elejét, mert mi van, ha éri, de jó, ne érje, ne is. Inkább azért, hátha jobban járunk: nem kell moziba járni, megállunk a járdán, csinálunk egy filmet, hazavisszük, és betoljuk a garázsajtó mögé. Nosza, tanuljunk. Elsõ lecke. Hogyan ábrázoljuk azt a végtelenül nemes, ám mégiscsak megfoghatatlan gondolatot, mely szerint a buzi is ember? (Sehogy, menjünk szórakozni, nagy marhaság ez a filmezni tanulás!) Úgy ábrázoljuk, hogy elõször veszünk egy hajórakomány buzit. Aztán egy-két buzit. A hajónyi meleg csávó legyen olyan, mint Zsoltika volt a tévében, sõt legyen tízszer, százszor olyan. Ne is kirakat-, mindjárt karikatúrabuzi, és zsezsegjenek erõsen a háttérben, mert az olyan aranyos, vicces és különösen színes, ami egy filmnek biztos jót tesz. Dugjuk el köztük a második csoport meleget, mondjuk kártyázzanak az asztalnál félig takarásban, aztán hirtelen menjünk közel, úgy, hogy csak õk maradjanak a színen. Nézd, milyen szolid, csinos öltönyt visel az egyik, mennyire választékosan fogalmaz a másik, ez orvos, az mittomén könyvesbolti üzletvezetõ-helyettes, olyanok, mint te vagy én (én nem, én nem beszélek választékosan: szarszarszar).
Ha már az alapvetés (a buzi is ember) is szemét hülyeség, miért tanuljunk meg filmet csinálni. Amirõl beszélünk, egy rendületlenül ordenáré, ám kicsit nagyon lapos komédia. Magyarul nekem hiába rejszol ki a fõhõs a kajütablakon egy mellékalak arculatára, ha egyszer a végén egy csajjal távozik. Így ez nem hajó a végén, hanem lék, legalább luk lenne.
- ts -
Forgalmazza az InterCom
**
