Nekrológ

„Nem örök e világ”

Marianne Faithfull (1946–2025)

Zene

Közhelyes, de legalább pontos volt annak a rádiós műsorvezetőnek a meglátása, aki azzal fogadott az énekesnőre emlékező beszélgetésen, hogy inkább az a meglepetés, hogy hetvennyolc évesen hunyt el, mintsem sokkal korábban.

Marianne Faithfull mindent megtett annak érdekében, hogy ne érje meg a 70-es éveket, nemhogy a saját hetvenes éveit. „Vadlovak sem tudtak elrángatni” – mondta állítólag, amikor 1969-ben, a kábítószer okozta kómából magához tért, s ez a sor lett az 1971-es Rolling Stones-album, a Sticky Fingers egyik leghíresebb dalának, a Wild Horsesnak a refrénje. Ugyanennek az albumnak a másik oldalán ott egy másik szerzemény, a Sister Morphine, amelyet Mick Jagger és Keith Richards már vele közösen írt. „Gyerünk már, Morfium nővér, jobb, ha megveted az ágyam, / Mert tudod, s én is tudom, hogy reggelre halott leszek.” Marianne Faithfull nem a levegőbe beszélt: túlélte a gyermekkori tbc-t, majd a felnőttkori heroinfüggőséget, az anorexiát, az évtizedekig tartó masszív dohányzással előidézett tüdőtágulatot, a mellrákot, a csonttörést, a hepatitis C-t, a három vetélését, a Covid okozta tüdőgyulladást vagy éppen a londoni Soho utcáin hajléktalanként töltött két évet.

Marianne Evelyn Gabriel Faithfull egy angol katonatiszt-kém és egy Budapesten született osztrák-magyar bárónő-balerina gyermekeként London előkelő művésznegyedében, Hampsteadben született a második világháború befejezését követő év legvégén. Szülei korai válása után nehéz körülmények között nőtt fel. Írhatnám azt is, hogy méltatlan körülmények között, hiszen Leopold von Sacher-Masoch osztrák nemesember, nem mellesleg író és újságíró leányunokája bár római katolikus leányiskolába járt, általában csak mások jóindulatának – ösztöndíjnak – köszönhette a bentlakásos heteket, s a kelleténél jóval többször betegeskedett. Tizennyolc éves sem volt, amikor John Dunbar, a brit ellenkultúra tagjaival szoros kapcsolatot ápoló galériatulajdonossal bulizott egy Rolling Stones-koncerten, ahol a Stones akkori menedzsere, Andrew Loog Oldham egyből felfedezte. „Egy angyal, hatalmas dudákkal” – nyilatkozta egyszer róla, s ebből azért sejthető, hogy bár 1965-ben két debütalbummal (a Marianne Faithfull és a Come My Way) is elindította a pályán, nem kimondottan a forradalmár énekesnőt látta meg benne. A két albumon 14-14 dal kapott helyet, köztük az As Tears Go By, amelyet Jagger, Richards és Oldham írt. Igen bájos, hogy már tizennyolc évesen búcsúzásról szóló, melankolikus popot énekelt, de ez a két és fél perces „barokk popdal” beindította a karrierjét. (Faithfull az As Tears Go By-t igazán hitelesen fél évszázaddal később, a Negative Capability című utolsó előtti albumára énekelte fel.)

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.