Nekrológ

„Nem örök e világ”

Marianne Faithfull (1946–2025)

Zene

Közhelyes, de legalább pontos volt annak a rádiós műsorvezetőnek a meglátása, aki azzal fogadott az énekesnőre emlékező beszélgetésen, hogy inkább az a meglepetés, hogy hetvennyolc évesen hunyt el, mintsem sokkal korábban.

Marianne Faithfull mindent megtett annak érdekében, hogy ne érje meg a 70-es éveket, nemhogy a saját hetvenes éveit. „Vadlovak sem tudtak elrángatni” – mondta állítólag, amikor 1969-ben, a kábítószer okozta kómából magához tért, s ez a sor lett az 1971-es Rolling Stones-album, a Sticky Fingers egyik leghíresebb dalának, a Wild Horsesnak a refrénje. Ugyanennek az albumnak a másik oldalán ott egy másik szerzemény, a Sister Morphine, amelyet Mick Jagger és Keith Richards már vele közösen írt. „Gyerünk már, Morfium nővér, jobb, ha megveted az ágyam, / Mert tudod, s én is tudom, hogy reggelre halott leszek.” Marianne Faithfull nem a levegőbe beszélt: túlélte a gyermekkori tbc-t, majd a felnőttkori heroinfüggőséget, az anorexiát, az évtizedekig tartó masszív dohányzással előidézett tüdőtágulatot, a mellrákot, a csonttörést, a hepatitis C-t, a három vetélését, a Covid okozta tüdőgyulladást vagy éppen a londoni Soho utcáin hajléktalanként töltött két évet.

Marianne Evelyn Gabriel Faithfull egy angol katonatiszt-kém és egy Budapesten született osztrák-magyar bárónő-balerina gyermekeként London előkelő művésznegyedében, Hampsteadben született a második világháború befejezését követő év legvégén. Szülei korai válása után nehéz körülmények között nőtt fel. Írhatnám azt is, hogy méltatlan körülmények között, hiszen Leopold von Sacher-Masoch osztrák nemesember, nem mellesleg író és újságíró leányunokája bár római katolikus leányiskolába járt, általában csak mások jóindulatának – ösztöndíjnak – köszönhette a bentlakásos heteket, s a kelleténél jóval többször betegeskedett. Tizennyolc éves sem volt, amikor John Dunbar, a brit ellenkultúra tagjaival szoros kapcsolatot ápoló galériatulajdonossal bulizott egy Rolling Stones-koncerten, ahol a Stones akkori menedzsere, Andrew Loog Oldham egyből felfedezte. „Egy angyal, hatalmas dudákkal” – nyilatkozta egyszer róla, s ebből azért sejthető, hogy bár 1965-ben két debütalbummal (a Marianne Faithfull és a Come My Way) is elindította a pályán, nem kimondottan a forradalmár énekesnőt látta meg benne. A két albumon 14-14 dal kapott helyet, köztük az As Tears Go By, amelyet Jagger, Richards és Oldham írt. Igen bájos, hogy már tizennyolc évesen búcsúzásról szóló, melankolikus popot énekelt, de ez a két és fél perces „barokk popdal” beindította a karrierjét. (Faithfull az As Tears Go By-t igazán hitelesen fél évszázaddal később, a Negative Capability című utolsó előtti albumára énekelte fel.)

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.