„Ligeti György szörnyű tudott lenni azokhoz, akik a zenéjét játsszák. Ha azt gondolja, rosszul játsszák, elmagyarázza nekik azt is, pontosan miért, és hozzáteszi, hogy ne próbálkozzanak soha többet. Egyszer, egy koncert végén odajött hozzám a színpadon, és a fülembe súgta, hogy játsszak el újra egy bizonyos etűdöt, mert nem voltam elég gyors – pedig már úgyis lehetetlenül sebes voltam” – mesélte tíz éve az aszkéta virtuóz, Pierre-Laurent Aimard a The Independent újságírójának, de csillogó szemmel azt is hozzáfűzte, micsoda felvillanyozó találkozások ezek a nagy magyar zeneszerzővel. A notóriusan emberpróbáló Ligeti-etűdökről azt mondta: „Valójában kevésbé nehéz, mint Bach. Sok idő kell hozzá, hogy megtanuld Ligeti nyelvét, de amint megvan, minden megoldása nyilvánvaló.”
Ezúttal azonban – bármennyire is kedvet csináltunk hozzá – nem Ligetit játszik, hanem Dvořákot gyakori muzsikuspartnereivel, Keller András karmesterrel és a Concerto Budapesttel. Az 1876-ban komponált versenyművet nem túlzás ritkaságnak nevezni, de a zárásul felcsendülő Újvilág-szimfóniát sem tudjuk megunni, bármennyiszer hallottuk már (Zeneakadémia, február 15., fél nyolc). Másnap Aimard, mintegy levezetésül, Bartók, Schönberg és Brahms műveiből játszik a Keller Quartettel (Zeneakadémia, február 15., fél nyolc).
Cseh karmester, Jakub Hrůša érkezik a Budapesti Fesztiválzenekarhoz, hogy az ország általunk kevésbé ismert zenéiből dirigáljon: Janáček és Josef Suk (akit gonoszság lenne pusztán Dvořák vejeként emlegetni), valamint Bohuslav Martinů műveit. Utóbbitól az I. szimfóniát, amely már az Egyesült Államokban született, miközben Csehszlovákiát német csapatok dúlták. Az a Serge Koussevitzky vezényelte először, aki Bartók Concertóját is bemutatta (február 15., 17., háromnegyed nyolc, 16., fél négy).
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
