LAP
Kökike
Könyv - Kiadó - Kereskedõ
Az újság azoknak, akik könyvet szoktak venni a kezükbe, így a címlap szlogenje. Az újság, tehát több nincs is e tárgyban, vagy ha van is, hanyagolható. Talán már csak a rákospalotai antikvárius emlékezik reá, hogy volt egyszer egy Könyvvilág, a betûtõl, s nem a karakterektõl karikás szemû, Gutenberg-galaxisban szörfözõk havi betevõje. Most mintha ez támadt volna föl könyvtárak poraiból, az összehasonlítás sportszerûtlen, de adja magát. Kísértetiesen hasonló már a címlap is, a tipográfia, s ez nem baj, lõn folytonosság. Ez a Könyv, így, világ nélkül könnyebb, könnyedebb - kritikusabban: kicsit súlytalan, felszínes. A könyvvilágos kritika komoly, hivatkozni való visszhang volt a könyv megjelenésével egy idõben (olykor hamarabb!), az itteni Könyvismertetések nemkritikák, nemrecenziók; többek, mint fülszövegek és falszövegek, a korrekt rovatcím illõn szerény. Legalább megemlíttetnek a könyvek (nem sok), s ez sem kevés. Jó, hogy van Sikerlista -- igaz, csupán A Libri üzlethálózatban regisztrált vásárlások számítógépes összesítése alapján, és a Libri nem a (könyv)világ. A legérdekesebb rovat a Megjelent könyvek, kétheti csúszással közli a friss címeket, ez még így is jó. A közolvasót nem érdekli az ISBN, a szakmát se nagyon. Az összeállítás a Könyvtárellátó információs rendszere alapján készült, amely könyvet a Könyvtárellátó nem vett meg, az nem szerepel, az nincsen is. Örüljünk annak, ami van. Ennek az újságnak. A - lap szempontjából - legfontosabb rovat bizonyára a Hirdetések, (túl)élni kell, már a harmadik szám jelent meg, és így (legyen) tovább.
Megjelenik kéthetente 24 oldalon, 96 Ft
- (négye)salá -
(de lesz még jobb is)
VIDEÓ
A férj kipurcant, a zsaruknak egy szót se
A gazdagság ára
Ez persze nagyon magyar erkölcsû dolog, a The Rich Man´s Wife-ot úgy magyarítani, hogy a gazdagságnak ára van: bizony, öreglány, így az üzenet, az se fenékig tejföl ám, gazdag amerikai feleségnek lenni, szívás lesz a vége. És itt véletlenül tényleg, de ez még nem érv az ellen, hogy az ember gazdag amerikai feleség legyen.
Josie-nak (Halle Berry) van: gazdag férje, szeretõje, jó dzsipje, csomó jó ruhája, jó alakja, szép arca, és az a világnézet is nagyon jól áll a fejében. Na de. A férjébõl elege van, mert az csak üzletet köt, iszik, nõzik, és feltûnõen sokat mereng mindeközben, kezében a pohárral. Josie ezért szívesen megölné, de erõsen megijed, amikor egy kedves ismeretlen pszichopata határozottan megöli a férjét - az azért túlzás, hogy tényleg halott legyen, inkább merengjen még egy csöppnyit. Noch dazu õt vádolják persze, és neki, bár tudja, ki a gyilkos, hallgatnia muszáj; pláne hogy minél több a szereplõ, annál bonyolultabb a dolog, akár az Életben, bár itt, az Élettel ellentétben, érdekes csavar is van a végén.
"Nagyon erõs, szívbe markoló játék, soha ilyen jót még nem láttunk, mi, mérvadó és fontos kritikusok" (Siskel + Ebert).
"Amerikai kultúrmocsok. Gerjeszti a feszültséget" (L ´Inhumanité).
"Mos´ akkó mi van? Ki ez a nõ, oszt mé´ nem ül a gazdag seggén?" (Kovács Nándorné munka nélküli szövõnõ).
- seres -
Forgalmazza az InterCom
** és fél
LEMEZ
Tudományos híradó
Liquid Limbs: -2 +3 ûC
A miskolci technoduó -önmagát õsidõktõl fogva az acid-house táborába tartozónak igyekszik megnevezni - három év után hozta ki új albumát. Nem õk döntöttek így, az anyag már tavaly kész volt, bevallom, kíváncsi is volnék, hogy a dance-színtér folyamatos színváltozásai mellett a kiadó miért várt másfél évet a megjelentetésére.
De nincs nagy gáz, a Liquid Limbs azon kevés modern technocsapatok egyike széles e világon, melynek zenéje nem feltétlenül trendfüggõ. Ennek egyszerû okai vannak, például tudják, hogy amit csinálnak, ahhoz értenek, és nem biztos, hogy ugyanolyan jól bánnának mondjuk a breakbeatekkel, mint a techno- és house-ritmusokkal. A másik elõnyük, hogy nemcsak elkötelezett hívei a 70-es évekbeli Jarre-féle szintimágusoknak, hanem jól is áll nekik az analóg hangzás és a dallamvilág.
Egyébként egyre inkább szabad teret engednek a kemény techno befolyásának, a korábbi idõk játékosságát itt legfeltûnõbben a Zuhanásban villantják meg, és hát "nem is volt olyan kellemetlen ez a zuhanás" - ahogyan egy nõi hang összegzi a szám végén a jólesõ flasht. Ezen a lemezen is elõszeretettel használnak hangulatfokozó vagy vicces hangmintákat, úgymint roma dallamot, Kudlik Juli hangját, amint bejelenti a Delta egyik adását, hõmérséklet-jelentést (lemezcím), vagy egy olyan mondatot, mint: "Kérsz tojást a levesbe?" Egyébként a Delta-feeling idézése sem lehet véletlen, mert bár itt nem a mûsor zenéjének átdolgozásáról van szó, az mindenképpen erõs ihletforrás lehetett a Liquid Limbs-tagok gyerekkori szellemi fejlõdéséhez: elültette a csírát a késõbb jó kis space-technóhoz. Mert a Deltát tudományos híradónak hívták, de ugyanannyira volt fantasztikus is - legalábbis nekem annak tûnt egy a román határ melletti kis faluból, de úgy tûnhetett az Miskolcról is.
- mihál -
HMK, 1997
*****
FOLYÓIRAT
Ahol még minden rendben van
Reader´s Digest - Válogatás
Van, akinek elsõre az a cég ugrik be, amelyik pár hetente egyénre szabott, rendelésre buzdító tömeglevéllel bombázza anélkül, hogy elárulná, honnan szerezte a lakcímet; vannak, és nem is kevesen, akik olvasták is a 19 nyelven megjelenõ kis könyvszerû füzeteket; mások a világirodalom fõbb alkotásait ismerhették meg a cég kiadásának zanzásított, etikailag kétségesen megrövidített formájában. Akárhogyan is, a Reader´s Digest több, mint folyóirat: kultúra, a mûveltségét közepes szinten fenntartó, feltörekvõ polgárság egyik ismertetõjele, amelyhez gemütlich fotel, leértékelt whisky és tisztítószerekkel meg mosolygó háziasszonyokkal jól felszerelt konyha passzol.
A Reader´s Digest, vagy ahogy idehaza nagyobb betûtípussal megjelenik: a Válogatás valódi konzervatív lektûr. Hagyományokat õriz. Bevált, ismerõs értékrendet és ezzel biztonságot kínál a hétköznapi káosz sújtotta versenyzõknek, vesztesnek éppúgy, mint nyertesnek. Az üzenet: légy jó ember, tedd a dolgodat, és akkor minden rendbe jön. A Reader´s Digestben még rendben van a világ.
Az idehaza 625 ezer olvasót vonzó, jó drága (435 forint) kis lap ugyanazt a bágyadt, unalmas, az-én-kandallómon-túl-veszélyek-leskelõdnek-filozófiát nyújtja New Jerseytõl Vlagyivosztokig és vissza. Politika sehol, cserébe sok egészség, betegség, sors, élet, tudomány, házassági tanácsadó ("simítsa el a bosszantó apróságokat"); a kandallón túli kalandok (tûzszerészek, gépeltérítés) pedig elbeszélésszerûre dizájnolva, köztük penetráns aforizmák vagy híres emberek apróbetûs mondásai, valamint sok-sok hirdetés (vagy mint a legutóbbi számban: 16 oldalas áruházi katalógus). Dõlj hátra, és rendelj, a lakcímedre vadászunk: kedves Jenõ, Ön máris nyert, túljutott az elsõ fordulón.
A kétszáz oldalas színes könyvecske sovány vigasz kétszáz év kimaradt polgárosodásért - viszont megtudjuk, mi zajlott odaát, amíg mi e régióban egy ugyanilyen kis színes könyvecskét olvasgattunk hónapról hónapra. Szputnyik volt a címe, és bajkonuri ûrhajósok, kijevi agrárszakértõk, szibériai medvék érdekes életérõl szólt. Az is olyan megnyugtató volt.
- seres -
KÖNYV
Reménységek
Mindenek elõtt - antológia
1997. augusztus 4-10. között másodszor rendezték meg Kaposváron a Berzsenyirõl elnevezett írótábort, ahol aztán az idõsebb dalnokok próbálkoztak tapasztalatátadással, mûhelytitkok felfedésével, elõadásokkal. Az öregfiúk (Bella István, Kántor Péter, Lázár Ervin és még sokan mások) mellett bemutatkozott két ifjak által szerkesztett lap, a Sárkányfû és a Tiszavirág, de ami a legfontosabb, a fiatal jelöltek majdnem egy hétig kóstolgathatták egymást, versesek, prózások vegyesen.
Hogy a tábor több volt-e, mint jó buli, döntse el az, aki ott volt, akit megérintett valamiféleképp, a nagyközönségnek viszont itt van egy kötet, a Mindenek elõtt, ami tulajdonképpen ennek a tábornak az emlékkönyve.
A könyvecskében huszonkét kezdõ mutatkozik be, többségük alig múlt húsz, erõteljes és gyengébb dolgokkal jönnek, de szinte mindegyik szelíd, békés mûnek készült.
Igazából ez a meglepetés, nem a minõség, nem a stílus. Hogy jelentkezik az a nemzedék, amelyet baseballsapkával, Beavisszel és Butt-Headdel meg a számítógépes játékokkal azonosítanak, szóval közöttük is akadnak olyanok, akiknek valamit jelentenek még ezek a régi baromságok, vers, elbeszélés, ilyesmi.
- legát -
*****
FILM
K. O.
George Ungar: Szafari pezsgõvel; Leon Gast: Amikor királyok voltunk
Ha igaz, akkor a kanadai magyar George Ungar 14 évet fordított arra, hogy filmet csináljon Charles Bedeaux-ról, akirõl a gyári munkás kizsákmányolásának korszerû módszertanát elnevezték. Ez szinte semmi a 22 évhez képest, amije az amerikai Leon Gastnak fekszik az Ali-Foreman-bokszmeccsrõl szóló mûvében, amiért tavaly Oscart kapott. Nem az, hogy kötelezõ ennyi idõt invesztálni egy munkába, de a film hálás, meglátszik rajta, ha foglalkoztak vele sokat.
Persze kell szerencse is. Bedeaux életének feldolgozása nem lehetett volna ennyire drámai, ha Ungar nem bukkan rá azokra a tekercsekre, melyeket a milliomos a Sziklás-hegységen keresztül vezetõ 1934-es expedícióján forgattatott egy Oscar-díjas hollywoodi operatõrrel. És az Ali-Foreman-bunyó illatába se szagolhatnánk bele ennyire közelrõl, ha Gast annak idején nincs ott a kamerájával mindenütt, ahol valami történik. Ha mindez nincs, akkor is érdekes anyagot állíthattak volna össze korabeli híradók képeinek és mai szakértõk szavainak összeillesztésével, de amit végül csináltak, az jóval az átlag fölé emeli munkájukat.
Hogy Ungarnak mi tellett 14 évébe, azt nagyjából el tudom képzelni, ám hogy Gast miért nem dolgozta fel hamarabb a kezében lévõ alapanyagot, azt nehéz belátni - mindegy, ott a vásznon a lényeg. És a lényeg, természetesen, a vágás. Tényleg, kalapot le. Ungar arra a párhuzamra vágta a filmet, ami Bedeaux élete és expedíciója között futott, elõször fölfelé, sikerrõl sikerre, aztán lefelé, a végsõ kudarcig; a tesztelésre kapott lánctalpas Citro‘n teherautókat a hegy ormáról a folyóba lökik, négy kameraállásból örökítve meg az expedíció bukásának demonstrációját, ami elõre jelzi, hogy évek múlva, nem emiatt, de önmagát is a halálba küldi majd Bedeaux. Gast Ali ellenállhatatlan dumájának, korát megelõzõ rapelésének, illetve a meccs alkalmából Zaire-ba szervezett koncert, James Brown, B. B. King és mások zenéjének a sodrására bízta magát, a fekete öntudat és éntudat mágikus randevújára - az már külön tragédiája a sorsnak, hogy az egyik diadalához a másik, hasonló képességekkel és bõrszínnel megáldott bajnok bukása kellett. K. O.
Sz. T.
Titanic Nemzetközi Filmjelenlét Fesztivál
2x *****
LEMEZ
A folytatás
Portishead:Portishead
1994-ben, amikor a Massive Attack már második albumával állította meg az idõt, a bristoli szomszédságból elõjött egy másik társaság is, hadd lehessen egy mondatban emlegetni õket anélkül, hogy akinek csak pici füle is van a zenéhez, összekeverhetné õket. Ez volt a - Bristol takarosnak, de elviselhetetlennek mondott elõvárosa nevét viselõ - Portishead: egy énekesnõ (Beth Gibbons), akiért ma már alighanem ölre mennének jazz-zenekarvezetõk, ha nem tartana ki egy pont neki való zenész (Geoff Barrow) mellett, aki két másik kolléga (Adrian Utley és Dave McDonald) társaságában elbûvölõ dolgokat tud bütykölgetni a stúdióban. Állítólag úgy dolgoznak, hogy Geoff zenei alapokat küld kazettán Bethnek, aki pár hét elteltével beleénekli a telefonba vagy egy másik kazettán visszaküldi a dalt, amit ráálmodott, és csöppet sem bánja, ha a tiszta hangját megküldik mindenféle effektekkel. Akárhogy is, azt az adagot, amivel három éve megtöltötték a Dummyt, két és fél millióan vették meg világszerte. Erre kellett rálicitálniuk, és ezt a lelki terhet majd három évig hordozták, míg végre most itt a folytatás. Elõzményként két éve adtak egy számot a boszniai gyerekek megsegítésére készült Help címû válogatáslemezre, ez a Mourning Air, ami hangulata alapján szólhatna akár a harmatos hajnali levegõrõl is, de nem, ez azt jelenti, gyászdal, siratóének, és elképesztõ, a legszebb dal az új CD-n, amit idén nyáron, egy 30 tagú zenekarral együtt adott New York-i koncerten harangoztak be. Nem mintha nem volna rendben a többi is, kész õszi melankólia a régi bakelit lemezeket idézõ sercegéssel, a takarékra tett scratch-ritmusokkal, sõt bõven maradtak rajta keverési trükköktõl megkímélt hangok is, de ez az egy szám, ez most végképp nagyon.
Sz. T.
Go! Beat/PolyGram
****
MOZI
Loccs
A Titanic Fesztivál elõkefilmje
A nézõtér elsötétülésének pillanatában archívnak ható képek lepik el a vásznat, valami kéket látunk, tengerfeneket vagy hátsó-terézvárosi hátsó udvarokat, majd arcok úsznak el elõttünk, egykedvûek és arisztokratikusak, mint azok, akik kínok között lelték halálukat, de most már nekik is mindegy, fõ, hogy elmúlt.
Jó, mondjuk ez is egy lehetséges feldolgozása a Titanic katasztrófájának, bár a mozgóképes közízlés szeret nagy feneket keríteni az efféle alkalmaknak - pedig egy utasszállító hajó elsüllyedése, szemtanúk beszámolói szerint, voltaképpen roppant egyhangú történet; mindenki ordibál és fel-alá futkározik, a hullámok meg csak hullámzanak, aztán kész, vége, a halak a markukba röhögnek (még ha csak átvitt értelemben is). Várná azonban az ember, hogy ha már Titanic-süllyedés, lesz majd itt is jéghegy meg bõsz Maelström meg hullám ölelte bokájú nimfácskák neglizsében. De nem, csak unott, sorsukkal megbékélt vízihullák meg tárgyak útban a korrózió felé.
A mozikban általában az az otrombaság történik, hogy a film elõtt levetítenek valami elõzetest, amihez képest a mi filmünk többnyire unalmas, nem annyira unalmas, mint amilyen az lesz, amelyiknek az elõzetesét most látjuk, de azért még mindig elég unalmas, nem annyira, mint ez a mondat, de azért unalmas. Itt meg fordítva van, az ember - miután kilegeltette a szemét az elõcsarnok rajzásán, több ízben bizonyítékot nyerve arról, hogy évmilliók evolúciós folyamata mégsem volt teljesen hiábavaló - beül, és elringatják ezzel a kis etûddel, a kripta tetején lubickoló halottakkal, fénytelen szemükben a pajkos üzenettel, hogy hamarosan magunk is éppígy meredünk a vászonra, ahogyan õk most ránk.
Csak egy kicsit kellett volna tisztességesebben megvágni, és akkor tökéletes lett volna. Igaz, azzal mit kezdenénk?
Rút Ernõ
****
