"Örülök, hogy jobban érzem magam. Már tényleg azt hittem, hamarosan találkozom Elvisszel" - e szavakkal jött ki június 1-jén a Los Angeles-i kórházból. Május 25-én szállították be mellkasi fájdalmakkal. Szívburokgyulladása volt, hisztoplazmózis okozta, ami egy gombás fertőzés, akár végzetessé is válhat, spórabelégzéssel lehet szert tenni rá. Dylan elég rossz állapotban volt, bár nem életveszélyben, antibiotikumokkal kezelték. Pár nap után hazatérhetett, de nyári európai turnéja elmaradt.
*
Ez az ember tíz-húsz évenként újjászületik. Volt ugyebár egy csaknem halálos motorbalesete 1966 nyarán, utána családostul visszahúzódott egy woodstocki házba (a helybéliek még nem sejtették, hogy három év múlva félmillió hosszú hajú tapossa és szívja majd itt a füvet), s a Band tagjaival együtt hozzálátott a második klasszikus Dylan-korszak megalapozásához. 1978 után újjászületett keresztényként kezdte munkával ellátni a szövegein rágódzó dylanológusokat. Idén pedig a szíve. Akkor, május végén, pár napig nem lehetett tudni, vajon posztumusz lesz-e ez a lemez, a Time Out Of Mind, amely nálunk most, októberben került a boltokba, legelső, leglelkesebb kritikusai mindenesetre művészi újjászületésként üdvözölték.
*
Hát nem tudom. Hogy is kezdjem. Amikor először föltettem a kazettát, amit a Narancs a CD megjelenése előtt kapott a kiadótól - mellékesen, a több mint 16 perces utolsó szám rá se fért egészen -, csak a kötelességtudat hallgattatta végig velem. Te jó ég, mi lett ebből az emberből? Soha nem volt egy Caruso, de az a hang, ami itt kipréselődik a torkán, a száján, az borzalom. Megállítom a magnót, beteszek egy 76-os koncertkazettát, hátha nem az ő hangja változott meg, hanem az én emlékezetem szépíti fel a régit. Nem, ott se kristálytiszta, de ez a mostani rekedtség egész más, ez egy betegséggel küzdő idős ember hangja, szinte szégyellem magam, nem kéne ezt hallgatnom, nem rám tartozik. Mérges vagyok rá, minek erőlteti, miért nem mondja csak a szöveget, megtehetné nyugodtan, 56 éves, épp eleget tett már le az asztalra, nem kell semmit bizonygatnia. De nem is csak az, ahogy énekel, hanem az is, amit. Első nekifutásra úgy tűnik, ahelyett, hogy igazi dalokat írt volna, mint régen, egyszerűen rábízta magát a bluesra, a legelején tudod, hol köt majd ki, ráadásul végighúzódik az egészen az a közhelyes kivertkutya-feeling, amit megbízhatóan középszerű öreg rockerek oly sikeressé tettek kihalt országutakra és lányuk-lehetne nőkre építő klipekkel. Ennél azért Bob Dylantől többet várna az ember. De kötelességtudat az kötelességtudat, meghallgattam megint. A hangja így sem lett egészségesebb, helyenként azonban már elviselhetőbb. A szimpla blues-sémából mintha kevesebb volna, mint elsőre, kezdenek megkülönböztető jegyeket ölteni a számok. A kivertkutya-feeling maradt, de a hangzás közelít ahhoz a koszossághoz, amit Tom Waitsnél is annyira szeretni lehet - harcedzett country/blues háttéremberek segítik + Daniel Lanois produceri keze -, beugrik a New Orleans-i utca a Jarmusch-filmből, helyére rázódik a dolog. Így már meg lehet próbálni kiszedni sorokat a szövegekből, akad közhely, mintha csak a blues vonzaná, akad én-azt-mondtam/a-nő-azt-mondta narratíva, és van a betegség visszfényében kísérteties szembenézés is a halállal: "A semmi közepén jártam, próbáltam a mennybe jutni, mielőtt bezárják a kaput." Elvis még várhat odafönn.
*
"Ahogy Elvis felszabadította a testet, úgy szabadította fel Bob a szellemet. Megmutatta, hogy az, hogy a zene eredendően testi, nem jelenti azt, hogy antiintellektuális is. Látásmódja és tehetsége révén olyan popdalokat írt, melyek a világ teljességét hordozzák magukban" - méltatta Bob Dylan érdemeit Bruce Springsteen, midőn Dylant beiktatták a Rock & Roll Hírességek Csarnokába. Most, pár hete, a Music TV videódíj-ceremóniáján Springsteen beszállt a Dylan legkisebb fia, Jacob által vezetett Wallflowersbe, együtt énekeltek egy számot. 1997 eddig a fiú sikerét hozta Amerikában, az ősz a papáé.
*
Amikor ezt írom, Bob Dylan van mindenhol.
Augusztusban az ő jegyzeteivel jelent meg a The Songs Of Jimmie Rodgers: A Tribute című lemez, rajta, Dylan mellett, Willie Nelson, Van Morrison, Jerry Garcia és mások. Jimmie Rodgers száz éve született, 1927-ben fedezték fel, egy tehetségkutató hirdetésre jelentkezett - azóta Amerika benne tiszteli a countryzene atyját.
Szeptemberben a Torontói Filmfesztiválon vetítették a Don´t Look Back című dokumentumfilmet. D. A. Pennebaker örökítette meg Dylan 1965-ös angliai turnéját, fekete-fehérben, 16 milliméteresre. 71 éves, retrospektívje volt Torontóban. 1968-ban ő dokumentálta a Monterey Popfesztivált, 1969-ben John Lennon első Beatles utáni koncertjét, 1992-ben pedig feleségével, Chris Hegedussel együtt a Clinton-kampányt (The War Room, ezt Oscarra is jelölték).
Szeptember 27-re Dylant Bolognába invitálták, dobja már fel kissé az Eucharisztikus Világkongresszust. Meg is tette, tapsolt neki a pápa is.
December 7-én esedékes a következő nagy jelenés, Fehér Ház és John F. Kennedy Center. Clinton elnök adja majd át neki a John F. Kennedy-díjat, megkapja még két filmszínész, Lauren Bacall és Charlton Heston, egy szoprán, Jessye Norman és egy táncos, Edward Villella is.
És persze újra várható a Nobel-díjat Bob Dylannek-kampány. Tavaly augusztusban Gordon Ball, a Lexington egyetem angolprofesszora hivatalosan felterjesztette - szimbolizmusát Rimbaud-éhoz és Yeatséhez hasonlította, hatását senki máséhoz -, támogatói között voltak norvégok és szentpétervári orosz írók, az angol John Bauldie (a The Telegraph című Dylan-fanzine alapítója) és Allen Ginsberg. Bauldie tavaly novemberben helikopter-bal-esetben végezte, Ginsberg idén, ágyban, párnák között.
Bob Dylan még velünk van.
Szőnyei Tamás
