Zene

Közel húsz év telt el azóta, hogy a Makám együttes a balkáni és távol-keleti népzenék, a repetitív minimálzenei hullám és az avantgárd dzsessz szókincséből megteremtette a maga összkomfortos nyelvét. Ez a nyelv (az épp aktuális felállások szerint) lemezenként más és más dialektusban szólalt meg - legutóbb a moldvai népdalok hatása tűnt ki -, de kiforrott jegyei alapján mindig és könnyen rá lehetett ismerni. Más kérdés, hogy csupán egy viszonylag szűk réteg tekintette a magáénak, ráadásul az áttörésre valójában a Makámban sem mutatkozott kellő képesség vagy igény.

Öreg rockerek és fiatal fundamentalisták nem szűnnek aggódni: vajh mi lesz, ha többet nem hallhatunk (nagyjából) élő zenészek által játszott gitározós rockzenét. Húrtépés, gitártörés törölve, szőrös mellű énekesek, alkoholista dobosok: irány a múzeum vagy/és a toxikológia. Nos, mindenkit meg kell nyugtatnunk: a rock, pontosabban a gitárzene él és virul, csak éppen már régen nem olyan, mint volt egykoron, a PVC-dzsekis, csíkos sztreccsnadrágos, Puma-cipős hőskorszakban (korábbi dolgokra pedig már a legöregebb májbetegek sem emlékeznek). Egy mostanában alkotó, koncertező rockzenekar semmiképpen sem hagyhatja figyelmen kívül, hogy nagyjából abban a térben működik, amit (a rock saját diffúz hagyományain kívül) jórészt a kortárs szintetikus und szórakoztató zene alakít, hogy közönsége jelentős részben ezen zenék befogadóiból, illetve fogyasztóiból áll, akik valahogy másfajta zenékre, s ami a legfontosabb, más ritmusokra pörögnek - ennek megfelelően egy mai d´n´b-rajongó tinédzsernek valószínűleg sohasem tudnánk elmagyarázni, hogy anyu-apu miként volt képes egykor Piramisra tombolni. De hát mindezt felesleges is mondani, akit érint, úgyis tudja, elég ehhez például meghallgatni a colorStar második, Via la Musica című sorlemezét. Mert miről is van szó? Adott egy lassan kultstátusba jutó zenekar, amelynek koncertjeire zömmel olyanok járnak, akiket a népnyelv csak partirajongóknak hív, s akik sok tekintetben azt várják és kapják a zenekartól, amit kedvenc dídzséjüktől (transz, pörgés, eksztázis, dehidratáció stb.). Ezek után nem meglepő, hogy a colorStar-lemez meghallgatásának legfontosabb fizikai tünete a folyamatos ritmikus fejrángás: lenyomjuk a play gombot, és csak annyit érzünk, hogy megállíthatatlanul jön a grúv, csúszik. Az emberfia csak hallgatja egy kicsit, azután rögvest ráébred: nini, ez egy breakbeatdarab (Morning Call, nyitó darab), meg hoppá, ez egy jazzy-funky darenbéz (Budapest Win-A-Trip) élő zenészekkel, amit (mármint ehhez hasonló trükköt) tán már hallottunk mondjuk a Red Snappertől, de az már rég volt (tegnap), most meg ma van, ezt egy magyar zenekar játssza, és igen jól. Az, hogy az Aalomadalom úgy kezdődik, mint egy lebegős deep trance-darab, már említenünk sem kell: a húzós négynegyedes alapot finoman bonyolítják roma népzenei motívumokkal, kiállás után tombolás, s ez így megy tovább teljes nyolc számon keresztül. Feszes, jól táncolható alapok, gitárok által gerjesztett pszichedélia, elegyes hangminták, finom, hátrahúzódó vokálok legalább három nyelven, néha finom csilingelés, zörgés a háttérben. A végére lassul a lemez, az utolsó szám (Midnight Take-off) perfekt visszhangosított dub, némi savas bugyborgással, azután már csak a CD-ROM-track jön. Egyszóval pörgős, dinamikus lemezt csinált a négy ifjú zenész, ami még jól is szól. A colorStar viszonylag gyakran koncertezik, tessék őket élőben is tesztelni.

Ami idáig, tizenháromszor, szokásosan Gödöllőn volt - ahonnan állítólag nem politikai, hanem ízlésrokkantsági okokból -, kizsuppolták a művelődési ház színházából (amely afféle pesti fiókintézményként, vidéki és határon túli színházak főváros környéki játszóhelyeként is működött) Kapuszta Katalint, aki maga is intézmény. Vele vándorolt hát ez a fesztivál is a Bárkára. Gödöllőre meg kihévezett Géza a Barátok köztből, mert a polgármester a szappanopera gyártotta sztárokra bukik, mondják. Úgy szárnyal felfelé az ízlés, mint az életszínvonal.

"h, azok a belbudai surmókkal átivott történelmi pillanatok! Róluk csinált diplomafilmet Török Ferenc, nagyban és színesben. Igazi pazarló lazaság sugárzik belőle, mintegy folytatása a felhőtlen, házibulizós gyermekkornak. Egy rendező, aki nem erőlködik, nincs mivel ugyanis, hanem szemlélődik.

Jól emlékszünk még a nyolcvanas évek Amadeus-divathullámára: Peter Shaffer kasszadarabját 1980-ban mutatták be; a mű a Vígszínház produkciójában 1982 tavaszán került magyar közönség elé. 1984-ben elkészült Milos Forman Oscart gyümölcsöző játékfilmje, s az Amadeus-őrületbe egy évvel később a popzene is beszállt: 1985-ben a Der Komissar című slágeréről elhíresült osztrák punkénekes, Falco Rock me Amadeus című száma üvöltött a rádiókból ellentmondást nem tűrve, az év egyik könnyűzenei bombasikereként.

Hogy az időszámításunk szerinti negyedik évben mi történt, az ókori popzene felületes ismeretében nem tudom, az viszont tény, hogy jó helyre ment

Ha már úgyis túl vagyunk rajta, kezdjük a gyakorlati tudnivalókkal. Ajánlatom a közös nevezőre: mondott rendező jelzett opusa nem egy vasziszdasz, de nem kellemetlen végignézni. ´szintén, mi a manót lehetne mást várni egy remake-től, nem? Az olyan remake-től sem lehet mást várni, amire az alkotója azt mondja, hogy nem is remake. Miért mondja?

Akárhogy is nézem, az utolsó hiteles robot Mikrobi volt, amikor még csak a rádióban intézkedett. Lehet, hogy elfogult vagyok. Ám kardomra mondom, a kereskedelmi tévék kínos félóráiban fellépő háztartási (jön egy vörös törpe, kék ing, piros hózentráger, és üvölt, hogy a répát, retket, mogyorót egyszerre aprítja miszlikbe) robotok is több izgalmat csempésznek az emberiség életébe, mint fikciók szülte szaktársaik túlnyomó része.

Nem akarjuk mindenáron a szerkesztettség látszatát kelteni, de látták már a címlapunkat? Tény, ami tény, itt tárgyalt filmművünk videopremierje megjelenésünk napjára esik.

Ilyenkor, évad elején az ember még teli van energiával, a bemutatók is lassan csordogálnak, ezért aztán jut este olyasmire is, amire egy hónap múlva, a torlódás idején már nem. Persze ha egy előadást Szikora János rendez a Tivoliban, ráadásul Cserhalmi játssza a főszerepet, azt akkor is meg kell nézni, ha Eric-Emmanuel Schmittnek, az írónak a nevét sem hallottam soha.

Két fontos koncerttel nyitott az idei hangversenyévad: 21-én a Fesztiválzenekar játszott, 24-én pedig Kocsis Zoltán vezényletével nagy riválisuk, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar adott koncertet a Zeneakadémia nagytermében.

Lépj ki a keretből, tanulj meg teljesen idegenként nézni önmagadra! - hallhatjuk az új James-album nyitó nótájában, és a lemezborítóra tekintve is egy zenekar-idegen figura bámul ránk. A füzetet végiglapozva viszont rögvest kiderül, hogy az ismeretlen arc az együttes hét tagjának a vonásaiból lett (számítógépileg) összegyúrva. Teljes a design, a tartalom és a muzsika egysége: a James sosem volt még ennyire együtt. Mondhatom, igencsak örülök a találkozásnak.

Míg a megbolondult világ egyre vadabbul pörög a szintetikus/elektronikus tánczenékre, addig számosan teszik fel a jogos kérdést: hol vagytok véreink, magyarok?

Lajkó Félixről eddig nem igazán tudtam eldönteni, hogy akar-e, képes-e "közösen", társakkal muzsikálni. Meglehet, biztosan most sem tudom, de hogy az új lemezén úgy kísérik heten-nyolcan, hogy cseppet sem maradoznak el mögötte, az mint a pinty, leírható. Elvégre Lajkó ezúttal nemcsak figyelmes partner, hanem már-már egészen visszafogott - nem lepne meg, ha rajongói hiányolnák is majd vonójának messze-messze rugaszkodott szárnyalásait. Pedig nem kéne, szerintem. Hiszen e lemez bármennyire is a "másságával" tűnik ki, Lajkó szenvedélyessége végig mögötte van, vagyis egyáltalán nem hinném, hogy kevésbé volna személyes a korábbiaknál. Inkább úgy vélem, hogy bebizonyosodott: képes kiemelkedni stílusának csapdáiból, arról nem beszélve, hogy ebben az új bandában amúgy helyet kaptak mindazok, akik kiállták a korábbi nekigyürkőzések próbáit (így az ütős Varga Tibor, a brácsás Kelemen Zsolt és Varga Károly, a bőgős Kurina Ferenc és a cimbalmos Kurina Mihály).