Videó: Az elnök némbere (A manipulátor)

  • - s -
  • 2001. szeptember 27.

Zene

Nem akarjuk mindenáron a szerkesztettség látszatát kelteni, de látták már a címlapunkat? Tény, ami tény, itt tárgyalt filmművünk videopremierje megjelenésünk napjára esik.
Nem akarjuk mindenáron a szerkesztettség látszatát kelteni, de látták már a címlapunkat? Tény, ami tény, itt tárgyalt filmművünk videopremierje megjelenésünk napjára esik.

Immár arról is a faktumok mezején kell csevegjünk, hogy az elnökös film mára műfajjá lett, olyan, mint a western, része a hollywoodi mitológiának. A cowboy, a pap, a kurtizán mellett a magányos hős: az Amerikai Egyesült Államok elnöke.

Először képzeljük magunkat kicsit vissza az időben. Mint a doboz szög, úgy borultunk volna ki, ha Brezsnyev főtitkár köré szerveződnek az események egy szovjet moziban, semmi különös, csak megküzdött volna néhány gépeltérítő jenkivel. Vagy egy fikciós szovjet vezetőt próbál meg kirabolni a lokális Clint Eastwood, de hagyjuk. A mostani dolgozat szerint Clinton után Jeff Bridges Amerika elnöke, hirtelenül meghal az alelnök, és kell egy másik.

Legyen az nő, olyan még úgyse volt! E döntésből számos súlyos probléma és egy voltaképpen nézhető film fakad, mert gázos a csaj. Az a fennakadás vele, hogy kollégiumi évei alatt egyszer, de csakis egyszer, bár akkor egyszerre két irányba is elkötelezte magát. Vagy, ha tetszik, egyszerre kétfelől is lekötelezetté vált. Nem tudom megkerülni: elölről és hátulról, de ez így nem pontos egészen, ám a film fényképpel is szolgál az esetről.

Az nem baj, hogy sokáig republikánus volt, aztán demokrata lett, semmi nem baj, csak a kétfrontos harc, mert az idegen az amerikai családmodelltől. Rögtön akad egy megfelelő pozícióban lévő lobbista, Gary Oldman, akinek kedvéért érdemes megnézni ezt a filmet, és összehívni egy vizsgálóbizottságot.

Hogy is volt az, amikor, szóval tetszik tudni, izé.

Nem, a magánélet az akkor is szent, ha cenk, kuss, kinek mi köze hozzá. Az alelnökjelölt nem lép vissza, makacsul kitart, s vele az elnök is, aki amikor már minden kötél elszakad, s az alkotók kifogytak az ötletekből (kétségtelenül fordulatos a sztori), egy nagy ívű kongresszusi beszédben helyre rakja a dolgokat.

Múlt kedd óta a legártatlanabb amerikai filmeket sem olyan jó nézni. Csak ha erre a két újságoldalra gondolok, mindenhol csak az látszik. Spielberg az özönvíztől rommá lett New Yorkot mutogatja, Burton évszázados roncsai mai napilapok képeit idézik, itt meg jön az elnök, és legény a gáton, még ha csak Monica Lewinsky inkább vicces emlékezete és nem Afganisztán fölött triumfál is éppen. Aktuális pikantéria, mi más, majd hozzászokunk.

- s -

The Contender, színes, szinkronizált, amerikai, 2000, 90 perc; rendezte: Rod Lurie; fényképezte: Garry Hart; szereplők: Jeff Bridges, Gary Oldman, Christian Slater, Sam Elliott, Joan Allen; az InterCom videója

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.