Ad 1: Cocteau Twins
Ez hát a nemzedéki szakadék, gondoltam, amikor egy huszonéves fiú, foglalkozására nézve rádiós dumagép, megkérdezte, mi a jó a Beatlesben. Leblokkolok én bármikor, főleg ha valami evidenciát kéne magyaráznom.
Lefagytam most is, azon meditálva, hogy megőrizhette-e 15-20 évvel ezelőtti varázsát a Cocteau Twins. Megkérdi-e, hogy mi a jó ebben? Vajon rajta is átalakul-e a fülhallgató csillámló, légies és törékeny szappanbuborékká, amint Robin Guthrie gitárja csilingelni kezd, és beúszik Liz Fraser éneke? Nem tudom - ellenük dolgozik, hogy idővel minden eredeti hang hétköznapivá tompul. Nem minden Cocteau Twins-pillanat maga az örökkévalóság, hallható (leginkább a dobgép fantáziátlanságán), ahogy a 80-as évek szólalnak meg itt, de vannak tökéletesen időtlen, időtálló számaik (Pandora, Aikea-Guinea, Lazy Calm, The Thinner The Air, példának okáért) - ezektől elakad a lélegzet, az ember ragyogó reneszánsz szépségre, boldog békességre gondol, ami talán soha nem is létezett, csak a szappanbuborékból kifelé pislogva.
Egy szürke skót kisvárosból indulva hódította meg törékenységével a Cocteau Twins a fél világot. Itt 4AD-s éveik legjava hallható (utána, 1990-tól 1996-ig más kiadónál dolgoztak). Utána ki lehet próbálni a ´86-os Victorialand albumot - vagy a Massive Attack ´98-as Mezzanine-ját, amin Liz Fraser is énekel. A Massive Attack ugye bejön. Kéretik felőlük nézni a Cocteau Twinst, s nem lesz többé szükség szavakra.
Ad 2: Lush
Kábé onnan indul a történet, ahol a Cocteau-lemez végződik, a 80-as, 90-es évek fordulójától: mindenütt a britpop, s annak egyik csapásaként a vagány, gitáros csajzenekarok - lehet rosszul lenni a hajcihőtől, amit az új trendeket kreáló brit sajtó művelt, de megvan a helye, értéke, helyiértéke ennek a zenének is. E közegben jött fel a zeneszerző-énekesnő, Miki Berenyi révén magyar vonatkozással is bíró Lush, és lopódzott be a füleimbe. Míg a Cocteau Twins-válogatás időrendben halad előre, ez visszafelé visz, a ´96-os búcsúkorszak teltebb, profibb hangzásától a ´89-es start naiv bájáig, benne öt Cocteau-ujjlenyomat (a Lush ´92-es albumának Robin Guthrie, a Cocteau Twins basszusgitárosa volt a producere). Helyes kis együttes volt a Lush, férfi alapok (Chris Acland: dob, Steve Rippon: basszus), női lényeg (Miki Berenyi, Emma Anderson: ének, gitár), szimpatikus, posztpunk popzene, aranyos vokállal, rendes dallamokkal, olykor meg-megbokrosodó gitárokkal, visszafogott stúdiótrükközéssel. Amennyire megfoghatatlan, miről énekel Liz Fraser - e rejtélynek is szerepe van a Cocteau Twins csáberejében -, a Lush szövegei nagyjából a szerelem körül forognak, a válogatás címét is adó, szakítós fiú-lány duett hallatán például el tudom képzelni, hogy megőrülhettek értük az első sorokban.
Ad 3: Heidi Berry
Winkler doktor vélhetőleg altatónak írná fel (le) Heidi Berry zenéjét, epés megjegyzésekkel küldvén haza az egész folkos női dalszerző-énekesnő univerzumot. Hát igen, abból a féltekéből nézve, ahol bármi különbség létezik death-, thrash- és black-metal, illetve ezek rosszul vagy jobban sikerült lemezei között, Heidi Berry maga a megtestesült mozdulatlanság. Nálam viszont már akkor megszerezte az első jópontot, amikor az első számból 25 másodperc elteltével is alig hallottam többet, mint hogy elkezdődött. Majd a csöndből szép halkan kibontakozott egy gitár, rajta csusszanó ujjak hangja, egy érzékeny és telt, képzett és tiszta női hang, mögötte hegedű. Aztán ez a hegedű perceken át egy gyönyörű dallamot húzott, improvizációnak tűnt, pedig meg lehetett írva, végül olyan finoman halkult el, mint ahogy az egész kezdődött. Ez egy másik világ. Más, nemcsak a metalhoz képest, hanem az egész brit indie-színtéren is külön sziget. Annyira más, mint amit különféle címkével a függetlenek felszínre hoztak a 90-es években, hogy valószínűleg épp ezért volt muszáj otthonra lelnie előbb (az Oasist felfuttató) Creationnél, majd a 4AD-nél. Amely egy antológiával szeretné felhívni a figyelmet a gyerekkorában Amerikából Angliába került Heidi Berryre, aki 1987-ben állt elő első, hatszámos lemezével.
Szőnyei Tamás
Cocteau Twins: Stars and Topsoil - a collection (1982-1990) Lush: Ciao! - the best of Lush Heidi Berry: Pomegranate - an Anthology
