Lemez: 3 x 4AD

Zene

Hogy az időszámításunk szerinti negyedik évben mi történt, az ókori popzene felületes ismeretében nem tudom, az viszont tény, hogy jó helyre ment
Hogy az időszámításunk szerinti negyedik évben mi történt, az ókori popzene felületes ismeretében nem tudom, az viszont tény, hogy jó helyre ment a 2000 font kölcsön, amelyből Ivo Watts-Russel 1980-ban elindíthatta a kiadót. Addig a Beggars Banquetnél dolgozott. Az egy 1977 óta működő, független cégecske volt, tán épp ezért nem sajnálta a pénzt egy még kisebbtől. Ha drabális méretűre nem is nőtt azóta, de megkerülhetetlen lett a 4AD: katalógusában ott van Lydia Lunch, a Dead Can Dance, a Throwing Muses, a Pixies, a Breeders - meg a Cocteau Twins, a Lush és Heidi Berry.

Ad 1: Cocteau Twins

Ez hát a nemzedéki szakadék, gondoltam, amikor egy huszonéves fiú, foglalkozására nézve rádiós dumagép, megkérdezte, mi a jó a Beatlesben. Leblokkolok én bármikor, főleg ha valami evidenciát kéne magyaráznom.

Lefagytam most is, azon meditálva, hogy megőrizhette-e 15-20 évvel ezelőtti varázsát a Cocteau Twins. Megkérdi-e, hogy mi a jó ebben? Vajon rajta is átalakul-e a fülhallgató csillámló, légies és törékeny szappanbuborékká, amint Robin Guthrie gitárja csilingelni kezd, és beúszik Liz Fraser éneke? Nem tudom - ellenük dolgozik, hogy idővel minden eredeti hang hétköznapivá tompul. Nem minden Cocteau Twins-pillanat maga az örökkévalóság, hallható (leginkább a dobgép fantáziátlanságán), ahogy a 80-as évek szólalnak meg itt, de vannak tökéletesen időtlen, időtálló számaik (Pandora, Aikea-Guinea, Lazy Calm, The Thinner The Air, példának okáért) - ezektől elakad a lélegzet, az ember ragyogó reneszánsz szépségre, boldog békességre gondol, ami talán soha nem is létezett, csak a szappanbuborékból kifelé pislogva.

Egy szürke skót kisvárosból indulva hódította meg törékenységével a Cocteau Twins a fél világot. Itt 4AD-s éveik legjava hallható (utána, 1990-tól 1996-ig más kiadónál dolgoztak). Utána ki lehet próbálni a ´86-os Victorialand albumot - vagy a Massive Attack ´98-as Mezzanine-ját, amin Liz Fraser is énekel. A Massive Attack ugye bejön. Kéretik felőlük nézni a Cocteau Twinst, s nem lesz többé szükség szavakra.

Ad 2: Lush

Kábé onnan indul a történet, ahol a Cocteau-lemez végződik, a 80-as, 90-es évek fordulójától: mindenütt a britpop, s annak egyik csapásaként a vagány, gitáros csajzenekarok - lehet rosszul lenni a hajcihőtől, amit az új trendeket kreáló brit sajtó művelt, de megvan a helye, értéke, helyiértéke ennek a zenének is. E közegben jött fel a zeneszerző-énekesnő, Miki Berenyi révén magyar vonatkozással is bíró Lush, és lopódzott be a füleimbe. Míg a Cocteau Twins-válogatás időrendben halad előre, ez visszafelé visz, a ´96-os búcsúkorszak teltebb, profibb hangzásától a ´89-es start naiv bájáig, benne öt Cocteau-ujjlenyomat (a Lush ´92-es albumának Robin Guthrie, a Cocteau Twins basszusgitárosa volt a producere). Helyes kis együttes volt a Lush, férfi alapok (Chris Acland: dob, Steve Rippon: basszus), női lényeg (Miki Berenyi, Emma Anderson: ének, gitár), szimpatikus, posztpunk popzene, aranyos vokállal, rendes dallamokkal, olykor meg-megbokrosodó gitárokkal, visszafogott stúdiótrükközéssel. Amennyire megfoghatatlan, miről énekel Liz Fraser - e rejtélynek is szerepe van a Cocteau Twins csáberejében -, a Lush szövegei nagyjából a szerelem körül forognak, a válogatás címét is adó, szakítós fiú-lány duett hallatán például el tudom képzelni, hogy megőrülhettek értük az első sorokban.

Ad 3: Heidi Berry

Winkler doktor vélhetőleg altatónak írná fel (le) Heidi Berry zenéjét, epés megjegyzésekkel küldvén haza az egész folkos női dalszerző-énekesnő univerzumot. Hát igen, abból a féltekéből nézve, ahol bármi különbség létezik death-, thrash- és black-metal, illetve ezek rosszul vagy jobban sikerült lemezei között, Heidi Berry maga a megtestesült mozdulatlanság. Nálam viszont már akkor megszerezte az első jópontot, amikor az első számból 25 másodperc elteltével is alig hallottam többet, mint hogy elkezdődött. Majd a csöndből szép halkan kibontakozott egy gitár, rajta csusszanó ujjak hangja, egy érzékeny és telt, képzett és tiszta női hang, mögötte hegedű. Aztán ez a hegedű perceken át egy gyönyörű dallamot húzott, improvizációnak tűnt, pedig meg lehetett írva, végül olyan finoman halkult el, mint ahogy az egész kezdődött. Ez egy másik világ. Más, nemcsak a metalhoz képest, hanem az egész brit indie-színtéren is külön sziget. Annyira más, mint amit különféle címkével a függetlenek felszínre hoztak a 90-es években, hogy valószínűleg épp ezért volt muszáj otthonra lelnie előbb (az Oasist felfuttató) Creationnél, majd a 4AD-nél. Amely egy antológiával szeretné felhívni a figyelmet a gyerekkorában Amerikából Angliába került Heidi Berryre, aki 1987-ben állt elő első, hatszámos lemezével.

Szőnyei Tamás

Cocteau Twins: Stars and Topsoil - a collection (1982-1990) Lush: Ciao! - the best of Lush Heidi Berry: Pomegranate - an Anthology

Figyelmébe ajánljuk