Zene

Ha belegondolok: tipikus Alföldi-rendezés ez a Makrancos Kata. És ez voltaképpen dicséret. Aztán muszáj belegondolnom abba is, hogy miközben minden erre járó külföldinek szívem minden melegével Alföldi-előadásokat ajánlok, mert ez egy valamilyen színház, személyes kritikusi viszonyom ehhez a valamilyen színházhoz mindig ambivalens, mondhatnám úgy is: nem az én káposztám.

Ötször négy-öt felvétel, ennyi a kiállítás maga, végig is lehetne rajta egy perc alatt siklani; cigányok, környezetük, hétköznapi élethelyzetek, visszafogott, szép anyag.

Café Brasil

A név kötelez, ám mégis egy negyvenhárom éves, kétgyermekes anyával állunk szemben, úgyhogy mindenki átérezte a pillanat jelentőségét, egyszerre hatalmas szerverek fagytak le, remek árukapcsolások és újabb jegyeladási rekordok születtek.

Denis Péan: A zenekar egy Angers nevű francia kisvárosban alakult meg 1982-ben. Kezdetben nem csupán zenéltünk, hanem Lo´Jo Triban nevű közösségünkkel a művészeti ágak teljes keresztmetszetét próbáltuk képviselni. Beletartozott ebbe a cirkusz, a festészet, a filmezés, bármi, ami a tradicionális elképzelésektől távolabb esett, hiszen vadóc tinédzserekként mindenképpen a mainstream irányzatoktól eltérőt akartunk csinálni. Ráadásul Angers nagyon konzervatív város, így a begyöpösödött mentalitás ellen is fel kellett lépnünk. Kísérleteztünk a különféle zenékkel, számunkra nem létezett elsődleges francia zenei kultúra, próbáltunk minden műfajt beolvasztani. Úgy éreztük, hogy egy zenei csomópontban élünk, nálunk kereszteződnek a keleti, az afrikai és a nyugati muzsikák. Ezekből a hatásokból akartuk kikeverni azt a saját stílust, amely előtte sohasem létezett.

Magyar Narancs: 1985-ig, az első orani rai-fesztivál megrendezéséig Algériában földalatti mozgalomként működött a rai. Milyen emlékeket őriz abból az időből?

Ha jól emlékszem, a Filmmúzeumban vetítették annak idején az 1969-ben készült Szelíd motorosokat. Vagy a Puskinban. Mindegy, a belvárosból kutyagoltunk G. P. barátommal a pislákoló éjszakában, haza, a szülői házhoz, ahol még éberen matatott a nagymama, és kijózanítóan semmi, de semmi nem hasonlított a filmben látottakhoz. A rosszullét kerülgetett, mint valószínűleg mindenkit, aki először látta a hihetetlenül Kodak-kék háttér előtt csillogó motorokat a csillagos-sávos tankjukkal, amint recsegve (a hangfrekvenciát a Harley-Davidson állítólag levédette), a panoráma méretéhez képest lustán repítik utasaikat a szabadság felé. És nem a Szabadság hídon át.

"Egész beállítottságom, nemcsak a zenében, hanem minden vonatkozásban az, hogy semmit sem veszek készpénznek. Ha valamit állítanak, és az szépen hangzik, megnézem, mi mögötte a valóság. Szép szólamok, tetszetős gondolati építmények, filozófiai rendszerek általában hidegen hagynak. Egy ilyen szépen szóló dogma volt a schönbergi dodekafónia. Ebben a stílusban az oktáv ki lett iktatva. Én meg megkérdeztem saját magamtól, hogy tulajdonképpen mi értelme van ennek. Ha nem írok szeriális zenét, ha nem vagyok dodekafonista, akkor mi értelme van számomra

Makrancos Kata úszik a levegőben. Új hullámra készül a feminizmus vagy a hímsovinizmus, vagy a majd-meglátjuk-micsoda. Egyet már láttam a beígért háromból, és mondhatom: ha ilyen a férfi, nekem inkább a női cölibátus vagy a nők. És most nem Kárász Zénóról van szó, hanem az ő Petrucchiójáról. A keszthelyi Festetich-kastély parkja azonban este kilenckor is gyönyörű; kár, hogy se büfé, se vécé, csak sok puha műanyag szék meg sok szúnyog.

Csalódni fog az, aki az Orlando rendezőjének új filmjére vált jegyet a moziba. A táncos-koreográfusként indult Sally Pottert ezentúl is a kilencvenes évek elején készített Virginia Wolf-adaptációja miatt érdemes számon tartani. Az Erzsébet-kortól a XX. századig ívelő Orlando több volt, mint a megszokott, pazar kiállítású kosztümös filmek: frivol, többértelmű, szellemes anakronizmusokkal tűzdelt feminista leágazása a Greenaway és Jarman képviselte brit manierista mozgóképnek. A síró ember viszont zsánerfilm, melyben a negyvenes-ötvenes évek hollywoodi melodrámáját látjuk viszont, bő multikulturális szósszal és politikailag korrekt körettel tálalva.

Avirágárusok nyughatatlan népség, nem férnek a bőrükbe, előbb-utóbb mindegyik viszi valamire, csak lássa őket doktor. Állításunk igazolásául citáljunk klasszikust: emlékeznek Elizára? A Doolittle lány. Árulta a virágot, és jött a doktor, Henry Higgins, s vele az élet nagy fordulatai.

Jaj, hogy ezek az amerikaiak mit nem mernek csinálni a történelemmel, szegénnyel! Ez engem nem érdekel. Egyszer gondoltam már rá, hogy a történelem a Mammut üzletközpontban kapható, de anyám meglátott, és orvosért küldött.

Nagyon prózai az oka, hogy a sok hangszer közül miért épp a harsona lett az övé: tizenegy éves korában, amikor az iskolában - egy furulyaféleség után - igazi hangszert kellett választania, egyszerűen ez jutott neki. "Én szaxofont akarok, ezt hajtogattam. Az nincs, mondták, csak harsona. Hát jó. Aztán beleszerettem. Eltelt harminc év, és én azóta is egyfolytában harsonázom."

Aszombat, már részemről, a Morcheeba kora esti sajtótájékoztatójával indul. Nincs benne sok köszönet. A hófehér sajtósátor, mint valami termosz, magába zárja a meleget, és ezen az igazán kellemetlen helyen nagyjából harminc ember küszködik azért, hogy a kiszabott húsz perc során odakiabálhassa kérdését az időjárástól hervadozó zenészeknek. Akik persze nem nagyon bírják komolyan venni ezt az egész béna vircsaftot. A dobozos sörébe kapaszkodó, joviális Paul Godfrey csontszáraz brit humorból ad ízelítőt (megjegyzem, pompásan), öccse, a szanaszét szívott arcú Ross csak vigyorog kifele a vastag szarukeretes szemüvege alól, a zenekar szívét-lelkét jelentő Skye Edwards pedig alig jut szóhoz - kár, mert igazán kedves jelenség. Annyi kiderül, hogy a turnécsapat tagságát korábbi előzenekaraik soraiból nyúlták le, meg hogy hőseink már korántsem pusztítják magukat olyan intenzitással, mint akár két éve; az idősebb Godfrey szabadidejében rendszeresen dídzséskedik Britannia-szerte, Skye viszont kizárólag két kisgyermekének él.