Csalódni fog az, aki az Orlando rendezőjének új filmjére vált jegyet a moziba. A táncos-koreográfusként indult Sally Pottert ezentúl is a kilencvenes évek elején készített Virginia Wolf-adaptációja miatt érdemes számon tartani. Az Erzsébet-kortól a XX. századig ívelő Orlando több volt, mint a megszokott, pazar kiállítású kosztümös filmek: frivol, többértelmű, szellemes anakronizmusokkal tűzdelt feminista leágazása a Greenaway és Jarman képviselte brit manierista mozgóképnek. A síró ember viszont zsánerfilm, melyben a negyvenes-ötvenes évek hollywoodi melodrámáját látjuk viszont, bő multikulturális szósszal és politikailag korrekt körettel tálalva.

Csalódni fog az, aki az Orlando rendezőjének új filmjére vált jegyet a moziba. A táncos-koreográfusként indult Sally Pottert ezentúl is a kilencvenes évek elején készített Virginia Wolf-adaptációja miatt érdemes számon tartani. Az Erzsébet-kortól a XX. századig ívelő Orlando több volt, mint a megszokott, pazar kiállítású kosztümös filmek: frivol, többértelmű, szellemes anakronizmusokkal tűzdelt feminista leágazása a Greenaway és Jarman képviselte brit manierista mozgóképnek. A síró ember viszont zsánerfilm, melyben a negyvenes-ötvenes évek hollywoodi melodrámáját látjuk viszont, bő multikulturális szósszal és politikailag korrekt körettel tálalva.

A rendezőnek most is a látványteremtés az erőssége, ám ezúttal maga írta a forgatókönyvet, és ezt elég rosszul tette. Túl sok szereplőről, túl sok történelmi eseményről és korunk túl sok nagy kérdéséről akart túl sokat mondani, addig terhelte a mesét, amíg képeskönyvvé nem lapult.

A történet a nagy Oroszország egy kis stetljéből indul a húszas években, és Anglia, majd Párizs és New York érintésével Hollywoodban ér véget a második világháború idején. A zsúfoltságot csak fokozza a rengeteg fő- és mellékalak, úgymint: a kántor apa, aki kivándorol Amerikába, ott elhagyja hitét, és filmmogul lesz Hollywoodban; a pogrom áldozatául eső nagymama, aki előbb kimenekíti unokáját a felgyújtott faluból; a hősnő orosz szobatársnője, Lola (Kate Blanchett), ki a szépségét igyekszik kamatoztatni; a délolasz nyomorból kiemelkedett hőstenor (John Turturro); az opera zsidó intendánsa (Harry Dean Stanton), valamint a Fegeléből Suzie-vá lett hősnő sukár roma csávója (Johnny Depp, fehér lovon, egyenesen a Csokoládéból). További falusiak, angol nevelőszülők, tanerők és gonosz gyermekek, egy Párizsban vendégszereplő brit revükar, elhurcolt zsidó házi néni, kóristalányok, megszálló német tisztek, az úri közönség és egy teljes cigánykaraván.

Közülük Lola és a hőstenor a legérdekesebb, nem függetlenül a színészi játéktól, míg a főszereplő közhelyes identitáskeresésében és lagymatag cigány románcában talán csak a bődületes szereposztási tévedés figyelemre méltó. Hosszan nézve Miss Ricci óriási és tökéletesen kifejezéstelen szemét, csak sajnálni tudjuk, hogy felnőtt: a kislányt játszó gyerekszínész sokkal jobban értette a dolgát. Munkás és drága dolog megteremteni egy kosztümös film hitelességét, de hiába kerül a helyére minden jiddis mondat, harisnyakötő és maceszgombóc, ha azután a nagy gonddal felépített korabeli világot anakronisztikussá teszi az ezredvégi divatot követő tematizálás. Ehhez képest elhanyagolható, hogy Seress Rezső kozmopolita slágere, a Szomorú vasárnap úgy vonul végig a filmen (Iva Bittová énekével), mint múltidéző, ősi zsidó dallam.

A mozi legfőbb erénye, hogy mind a száz percére jut valamilyen fordulat, nézni- vagy hallgatnivaló, tehát nem unalmas. Csak érdektelen.

- bori -

The Crying Man, angol-francia, feliratos, 2000, 100 perc; író-rendező: Sally Potter; operatőr: Sacha Vierny; szereplők: Christina Ricci, Johnny Depp, Kate Blanchett, John Turturro, Harry Dean Stanton; forgalmazza a Best Hollywood