Zene

A közelmúltban jelent meg Dukay Barnabás szerzői, valamint Vékony Ildikó előadói portrélemeze. Mindkét CD a BMC kiadványa, s mindkettő része a kiadó eddigi működésére jellemző progresszív közreadói hagyománynak. Igen sok érv szól amellett, hogy e két felvételt egy lapon említsük, bár bevallom: a puszta véletlen műve,

"Új kor születik, melyben öröm lesz élni", jövendöli Galileo Galilei az ő kis haverjának, a tizenegy éves Andrea Sartinak, s tekintve, hogy 1609-et írnak, bizton tudjuk, a jóslat eleddig nem vált be. Bertolt Brecht Galilei élete című darabját Zsótér Sándor és Ambrus Mária körülkerítette sűrű, hatvanas évekbeli NDK-s feelinggel, s ez tovább árnyalja a fenti próféciát.

Talán nem kell felsorolni, mi is történt a negyvenes években (Magyarországon is). Talán az ötlet kiagyalója - a szolid művészettörténész, Szűcs György - is tudja, és csak valami szemérmes - szögezzük le azonnal: szellemtelen - understatementnek szánta a címet és a "gyűjtési" elvet, amikor előpattintotta a legértelmetlenebb és következésképpen elképesztően történelmietlen, egyúttal, mert már nem bírunk gyanakvás nélkül élni, nagyon is 2002 kora tavasz kompatibilis ideát, miszerint legyen kiállításának rendszerezési elve a század legszörnyűbb évtizedének feledettsége.

Félek, ha belekapunk, rögtön elvész a lényeg, elébe lép a valóság, és jól kitakarja. Ezért a gyakorlati tudnivalókat, mint egyes útikönyvekben: előre vesszük. De annyira előre, hogy egy formás kis "napirend előtti" kerekedjen belőle, az se véletlenül.

Kezdjük egy brutálissal: A művészetben nincs nagyobb különbség, mint a majdnem és a végigvitel közti differencia. Mondta a fiatal Lukács György. Ilyen majdnem-film a Pascale Baillyé, majdnem szép, majdnem okos, majdnem bölcs, majdnem mély, majdnem szellemes. Majdnem jó. De nem jó.

Eminem már csak egy évre van attól az életkortól, a harminctól, amikor, mint mondja, "a belső tűz kialszik", s vitákat kavaró utazása végére ér, egyelőre azonban még teljes erővel perzsel, lángol, éget és belekap mindenbe, ami útjába kerül. Senki és semmi nem menekülhet előle - kivéve azt a két embert, akit tiszta szívből szeret: egyikük Dr. Dre, a fekete producer, akinek a segítségével fehér létére Amerika legsikeresebb rappere vált belőle, a másik hatéves kislánya, Hailie Jade, ennek az albumnak angyalian ártatlan ihletője és szereplője, akinek a láthatását végre bírósági határozat biztosítja Eminem számára. Rajtuk kívül gyakorlatilag az egész világ bekaphatja (és ezzel nagyon finoman utaltunk a szavajárására), a szövegeit mikroszkóppal vizsgáló politikusnejektől kezdve a saját apján és anyján keresztül (mondjuk úgy: elégedetlen a szülői teljesítményükkel) az exfeleségéig (megcsalta a ribanc).

...And You Will Know Us by the Trail Of Dead: Source Tags & Codes

Az egyik zenehallgatói stratégia, a "hangulatváltoztató típusú" azt mondja: "Tegyünk be valami jó kis pörgőset, vidámat, hátha attól jobb lesz a kedvem." A másik talán önállóbb alkatot kíván, megszondázza a hangulatát, majd ehhez választ zenét. És ha a zenék oldaláról nézzük, az a legjobb muzsika, amelyik képes hatni lelkiállapotunkra, de ha kell, plasztikusan illeszkedik a pillanatnyi hangulathoz is.

Aszerző, aki az elmúlt két és fél évtizedben lírikusként vált a legjobbak egyikévé, most egy regényt adott közre. Méghozzá nem is akármilyet: sűrűt, erőteljeset, szenvedélyeset. Olyan munkát, amely (ellentétben a lírikusok által írt prózai művek jelentős részével) egyéb értékei mellett a kompozíció átgondoltságával is kitűnik. Más szóval: Rakovszky Zsuzsáról, a szemléletesség és a szemlélődés szelíden (olykor nem is szelíden) radikális költőjéről egyszerre csak kiderül, hogy a nagyívű epikai konstrukcióhoz is jó érzéke van.

A tavasszal nálunk is járt, s ez alkalommal sűrű laudációban részesült Lawrence Norfolk kétségtelenül termékeny szerző: egy szűk évtized alatt három terjedelmes és nem utolsósorban módfelett sikeres regényt publikált.

Az iráni film mestere ezúttal biztos kasszára játszott. Gyerekszereplőkre épített filmjében egyetlen olyan poént vagy fordulatot sem hagyott ki, amelyekkel mintái, az európai, főleg olasz neorealisták érzékeltették az eltűnőben levő alsó középosztály frusztrált mindennapjait.

Egyre masszívabb meggyőződésemmé válik, hogy az igazán kíméletlen zenét játszó, s magukat a színpadon nekibőszült vadaknak mutató zenészek jó része "civilben" kimondottan visszafogott csávó. Itt van mindjárt a Slayer. Úgy érkezem a Petőfi Csarnokhoz, mint aki felkészült a legrosszabbra is, ott viszont vasárnapi idill fogad: Kerry King egy sarokban a laptopot masszírozza, Tom Araya mobilon suttogja haza anyunak a nevelési instrukciókat, a turnébuszon pedig egy rendkívül kedves Jeff Hanneman fogad.

Ne tessenek megijedni az első blikkre túl töménynek tetsző előadói névtől: a rohadtul bugygyant, zajos funkot ígérő álnév az Oliver Bondzio-Ramon Zenker duót takarja, akik pályafutásuk korábbi szakaszában még Hardfloor néven bomlasztották destruktív nihilizmusra és hajnalig tartó szeletelésre amúgy is hajlamos közönségüket. Mesterségük címere a savdoboz, az emblematikus savas puttyogás ott figyel a Hardfloor fiúk New Order (Blue Monday) és Mory Kante (Yeke Yeke) remixeiben, meg az olyan alapvető partislágerekben, mint a Mahoganny Roots című afro-acid őrület. Nos, Bondzio és Zenker urak idővel lassítottak a tempón, előkerültek a tört ütemek meg egy új név (még egyszer azért nem írnám le), s mostanra már a második nagylemeznél tartanak. A Take Off Da Hot Sweater című új darab például ideális frissítő kánikulai körülmények esetére: downtempo hangulat, funkos lüktetés, dzsesszes futamok (hangminták), zsíros hiphop ütemek, miközben az ember nehezen tudja elhessegetni magától a gondolatot, hogy éppen egy sürgősen elkészítendő mozidarab zenéjét hallja - hogy mást ne mondjunk, az ironikus számcímeiben (Socks And Strings And SP12, Isolated Activewear stb.) a fogyasztói kultúrára reflektáló zeneanyag perfekt aláfestő muzsika lehetne egy alapvetően a plázák élővilágát prezentáló, TIT-jellegű, Spektrum tévés hangulatú akciófilmhez. Azért a dologhoz hozzátartozik az is, hogy a két gonosz német munkáiból valami egészen elementáris vidámság árad, s erre mintegy rájátszva előkerülnek gyermekkorunk kedvenc filmjeinek tipikus hangjai is: utoljára tán Bagaméri és Lópici Gáspár kalandjait kísérte ennyi elmebeteg analóg szintihang, továbbá ilyen lehetett volna a Kukori és Kotkoda, ha kicsit forróbb és keményebb alapokat nyomnak hőseink sütni való végtagjai alá. Az alacsony pH-jú körülményekhez szokott két imposztor persze képtelen végleg leállni: az alapvetően életvidám és határozottan szervesnek tűnő zene szövetét folyton áttöri a savas vartyogás - a német testvérek ilyenkor egy drótokból varrt másik világ 303-as basslinerre írt himnuszát játsszák nekünk, mintegy jelezvén: a végén úgyis a porszívók és a mikrosütők fognak triumfálni halhatatlan lelkünk fölött.

Adzsessz eredendően fekete találmány, és erősen kötődik a fekete bőrszínhez. Ehhez képest az a legújabb trend, hogy számos európai zenész, illetve zenekar küzdi föl magát az élvonalba. Dánok, franciák, németek, olaszok. Erik Truffaznak, a francia trombitásnak a lemezeit az egyik legpatinásabb amerikai lemezcég, a Blue Note adja ki.