Zene

Abból az iszonyú mennyiségű könyvből, amely Amerikában a Monicagate-ről megjelent, az Európa könyvkiadó Joe Eszterhas két évvel ezelőtti utánlövését választotta ki a magyar olvasóközönség tudásszomjának csillapítására. Nem nehéz kitalálni, miért.

Newton az egyik utolsó képviselője a 20. századi vizuális művészet elektronika előtti korszakának, annak a látás- és gondolkodásmódnak, mely a látvány fölhabzásának még eredeti, módosítatlan és közvetítetlen, tehát direkt formájának hitelét elhitte, aki még annak hitt, amit látott, s ezt - elképesztő hitető erővel - bele tudta "applikálni" a néző szemébe is. A nyolcvankét éves, német-ausztrál-amerikai-francia fényképész 1938 óta tartó "hosszú futásával" etalont teremtett a divatfotózásban, pontosabban ívet húzott az alkalmazott és az autonóm fotográfia közé, ahogy - mint azt három évvel ezelőtt Párizsban a feleségével közösen rendezett hatalmas kiállítás illusztrálta - ennél jóval tovább is ment: sármos öniróniával és rosszcsontoskodó nemtörődömséggel mélyre nyúlt, egészen a pocket-gépek intim "szűklátókörűségéig", és beleoldotta a jeges profizmust a lazán linkelő álamatörizmusba. Az eredmény - mint a ludwigbeli tárlat is igazolja - pompás: elképesztő testű, szigorú dominák (Istenem, ha Bruno Schulz csak egygyel is találkozhatott volna!) tesznek-vesznek, halnak, hánynak rekedtes bűnöktől terhes gardróbokban, mosdókban vagy lassan száradó lepedőkön; geometrikusan dekoratív manökenek ájulnak a néző elé rejtélyesen intim, be- és megrendezett rendetlenségben, az üres-tele dialektikáját monoton mosollyal parodizáló Newton utasításai szerint.

Aszappanoperák szerelemképén edződött tévénézők számára valószínűleg a reveláció erejével hathat a tény, ha egy film férfi főhőse nem Carmelitával, a szép virágáruslánnyal, netán Fernanda Mirinda Toresszel, a szupermodellel esik szerelembe, hanem egy plasztiknő iránt lobban lángra, bárminő is e guminő. Vénusz útjai azonban kifürkészhetetlenek, legalábbis Zsigmond Dezső Bizarr románc című új filmjében, melyben a falu félnótása, Józsi (Szarvas József) posztmodern szerelmi tragédia részesévé válik, annak minden fájdalmas és élvezetes, reményteli és kiábrándult stációjával egyetemben. Próbálkozik ő a disznókkal meg a tehenekkel is, de igazán a helység szőke boltos kisasszonya kelti fel az érdeklődését, aki előtt igazi modellkarrier áll: róla mintázza a falu határában üzemelő gumigyár legújabb felfújható prototípusát. Józsi a "ha ló nincs, szamár is kincs" alapigazságából kiindulva beéri a plasztikbabával, őt azonban megbecsüli, öltözteti, mindenhová magával cipeli, tisztességes szándékait bizonyítandó az első közös éjszaka után még a falu plébánosától is áldást kér a frigyre.

Még jóformán egyetlen szó sem hangzik el, máris megölnek egy szolgát. "A szép Verona tárul itt elénkÉ" Valóban. Koltai M. Gábor szerint nem az emlékművé tömbösödött szerelmi történet Shakespeare Romeo és Júlia című drámájának centruma, alfája, ómegája. Hanem a nagyon csúnya Verona, amelynek ráadásul határozottan "Weimar-stichje" van.

Pusztán azért, mert egy-két évtizedig a hullámvölgyet járja, egy jelentős művészt nem tanácsos "leírni". Carlos Santana jó húsz évvel ezelőtt, a Moonflower és a Zebop! albumok magasságában könyvelhette el utolsó előtti emlékezetes dobásait, aztán elég ritkán került szóba. Legfeljebb ha erre járt, s megesett, hogy akkor is gúnyos éllel - mintha máshol már nem kellene egy ilyen veterán. Pedig Carlos folyamatosan dolgozott, vagyis, ha úgy tetszik, nem olyan döbbenetes csoda, hogy az 1999-es Supernaturallal minden idők egyik legsikeresebb - húszmillió vevőt és kilenc Grammyt látott - albumát követte el. Mindazonáltal hiba volna a művészetét ezzel a latin poplemezzel azonosítani, amiként a Kisstadionban is egy harmincöt éves életmű - keleti kiruccanásokkal és dzseszszel átszőtt - metszete került terítékre.

"Minden, ami jó a világban van / Elfér egy gyűszűben / És még mindig marad benne hely kettőnknek / Ha egy dolgot el lehet mondani / Az emberiségről, az az / Hogy, nincs benne semmi emberséges..." - mondhatná Woyzeck, mondja Tom Waits. Akit érdekel kettejük találkozása, olvassa ezt tovább - vagy ne is, inkább induljon, és vegye meg a Blood Moneyt.

Vannak kérdések, melyekre válaszolni illetlenség, de mit ér az élet, ha mindvégig illemtudó, így hát az adekvát feleletek - persze kontextusba helyezve gondosan - vissza-visszatérnek a közcsevejbe, mint valami még éppenséggel eltűrhető malackodás, ami ugyan helytelen, de olyan aranyos. Olyan aranyos, mint amikor elkáromkodja magát egy kisgyerek, vagy minden bevezető nélkül elővezeti megfigyeléseit a szomszéd néni életvezetési szokásainak tárgyában. Milyen hercig a kis büdös.

A Bécsi Ünnepi Hetek rendezvénysorozatában előkelő helyet kaptak jelentős magyar zeneszerzőink. Recenzens két eseményen lehetett ott a Theater an der Wienben: május 28-án az Eötvös-Ligeti-Kurtág elnevezésű koncerten, a következő nap pedig Eötvös Péter Három nővér című operájának előadásán.

Manu Chao jelentős tetteket hajtott végre Pesten, már a koncertje előtt. Előbb a beugrók árát csökkentették - ötezer-ötszázról négyezerre - a közbenjárására, majd a szakadó esőnek vetett véget a félkilences kezdetre. Nem alaptalanul istenítették hát a fedetlen PeCsát kitöltő rajongói, de az tényleg a legkevesebb, hogy a sóbiznisz különleges népmesei hősének tekintsük.

Sarkítanék kicsit. 1971-ben a Locomotiv GT megalakításával Presser Gábor és Laux József az Omegának, Frenreisz Károly a Metrónak, Barta Tamás pedig (egy időre) a Hungáriának vetett véget, és szegény Illésnek is már csak két éve volt hátra. Ez nem azt jelenti, hogy a Loksinak nem volt riválisa, hiszen a Syrius izgalmasabb zenét játszott nála, az viszont megkockáztatható, hogy rajta kívül jó pár évig nem volt több olyan rockzenekarunk, amelyben a popularitás és a kiváló minőség ilyen magabiztos szinkronban maradt volna. Annak dacára is, hogy 1976-ra már csak Presser maradt az eredeti négyesből: a Skorpióra váltó Frenreiszt Somló Tamás, az Amerikában ragadó Bartát és Lauxot Karácsony János és Solti János váltotta fel.

JövőKép. Ádám Zoltán, Bukta Imre, Csurka Eszter, drMáriás, Duliskovich Bazil, feLugossy László, Gaál József, Klimó Károly, Roskó Gábor, Soós Tamás, Swierkiewicz Róbert, Vogl Filemon munkái

Fogadó a Nagy Kátyúhoz - ettől röhejes és tágas asszociációi támadnak az embernek, pedig csak Spiró György legújabb darabjának a címe. A színpadon helyre magyar legények rohangálnak bő gatyában, melynek szárán, mindjárt a rojt fölött, nemzetiszín csík pompázik. A magyarok közt a legmagyarabbat Schwartz Adolfnak hívják. A népszínmű forog a sírjában. Szigligeti Ede ugyanott a hasát fogja. A röhögéstől.

Zseni - ez a meghatározás mára kiment a divatból. 19. századi ízű szó, túlteng benne a pátosz. Sokan nem is tudják, mit jelent: összetévesztik a sztárral. Pedig a sztár többnyire nem zseni, és a zseni többnyire nem sztár. A sztárt csinálják, a zseni születik. Ha egy tizenévesnek kellene elmondanom, mi a zseni, talán épp Glenn Gouldról beszélnék: az utolsó zsenik egyikéről.

A József Attila Színházban bemutatott Léni néni legnagyobb erénye, hogy schwarz auf weiss megmutatja, milyen művészi teljesítményért járt Kossuth-díj legutóbb. Kerényi Imre, aki vendégként rendezte az előadást, másodállásban a Madách Színház igazgatója, főállásban pedig mostanában óriásplakáton kampányol: polgármód "még egy embert", egy mutatós nőt verbuvál törzsnézőnek.