Zene

Afrika, hajrá lappok! - a belpolitikai helyzet fokozódásakor és az uniós csatlakozás küszöbén ezt kell felelősségem tudatában kijelentenem.

Nemrégiben még egészen úgy tetszett, hogy a régi kiadójával folytatott hosszadalmas küzdelem kikészíti a kortárs rockzene egyik legkiemelkedőbb zenekarát, a Los Angeles-i Toolt, ám végül jóra fordult minden: tavaly a boltokba kerülhetett a negyedik lemeze, láthatására pedig csütörtökön csupán Bécsig kellett utazni.

Bartókot és Brucknert játszott május 11-én este a Fesztiválzenekar a Zeneakadémián: a Zenét és az 5. szimfóniát. Nem kell feltétlenül erőltetni az egy koncerten elhangzó művek közti kapcsolatok keresését - de a műsorait általában elég koncepciózusan szerkesztő Fesztiválzenekar esetében az ember még ürügyet is találhat arra, hogy engedjen ennek a kísértésnek. Különösképpen akkor, ha a program két azonos műfajú darab korántsem magától értődő egymás mellé állításával szinte fel is szólít erre. A Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára szimfóniaszerűsége, ha beszélünk róla: közhely. Az viszont az előadók számára nagyon is megfontolandó kérdés, hogy a darabot a bartóki klasszicista modernitás kvintesszenciájaként, letisztult zenei szerkezetek és egyfajta természeti objektivitás megtestesüléseként tárják-e elénk, vagy ehelyett/ emellett annak a 19. századi szimfonikus hagyománynak a fényében mutatják fel, amely Bartók zenei szocializációjának közege volt. Úgy tűnt, hogy a Fischer Iván vezényelte Fesztiválzenekar interpretációját az utóbbi cél határozta meg. De a karakterek megragadásában és a fokozások felépítésében romantikusnak bizonyuló előadás azért elég nyitott és részletező maradt ahhoz, hogy ne tagadja meg a mű stílusának és hangzásvilágának kiérlelt komplexitását. Más kérdés, hogy ebben a törekvésben mintha nem állt volna mindvégig a zenekar rendelkezésére a náluk máskor oly természetesnek tűnő biztonságérzet.

Recenzens bevallja, kétszer próbálkozott e film megtekintésével. Olyannyira igyekezett, hogy ráadásul még a film egyik alapjául szolgáló regényt is elolvasta (Hanif Kureishi: Intimitás; Ulpius Ház, 2001). A szorgalom hiábavalónak bizonyult, Rec. az első alkalommal 20 perc, a másik esetben nagyjából egy óra múltán hagyta el a Toldi mozi nézőterét.

Van valahol egy behavazott udvarház, kellően lakályos, afféle angolosan előkelő forgatási tér. Itt tartózkodik nyolcadmagával a gyilkos. Mama (zugivó), feleség (önző dög), sógornő (vénkisasszony), húg (ribanc), nagyobbik lány (önállósodik), kisebbik lány (lázad), szobalány (elfojtott, büszke démon), cseléd (sóvárgó és...) - többet nem mondhatok. Fenn pedig a hálószobák, áthallásos életterek, hallgatózások és lopakodások hálózati pontjai, a középsőben pedig a családfő: holtan - és hallgatok itt is, mint a sír.

Bár az évnek még csak az egyharmada telt el, bátran kijelentem:2002 egyik legfontosabb kiállítását rendezte Schmal Károly.

Örvendetes a BMC erőfeszítése, hogy összehozzon magyar zenészeket világsztárokkal - s ezt dokumentálja -, és szerencse, hogy pénzt is kapott hozzá. Most aztán a Shepp-rajongók az egész világon megismerhetik Dresch Mihály nevét, és fordítva.

Talán nem túlzás állítani: a B‘lgának sikerült megcsinálnia az utóbbi évek legszórakoztatóbb magyar hangzóanyagát, s ez nem kis részben kegyetlenül mulatságos, egyben jólesően durva szövegeiknek köszönhető. A négy MC mind témaválasztásában, mind megszólalásában - jó értelemben - kilóg a sorból, pedig első ránézésre nem is csinálnak mást, mint kellően kihegyezetten, páros rímekbe szedett formában elénk tálalják a rögmagyar valóság eredendő morbiditását. Rögtön a nyitószám, az immár slágerré avanzsált Ovi szellemesen és fantáziadúsan variálja a kora gyermekkori szocializáció témáját, miközben alaposan felforgatva és nyelvileg is megújítva, finoman beilleszti a ganxta- rap kliséket a középső csoportosok életvilágába. A borító nemhiába fenyeget minket obszcén szövegekkel: jönnek is, különösen a kétrészes, Kalauz címet viselő darabban, ám ott meg tökéletesen helyén van a durvulás. Arról már nem is szólunk, hogy dramaturgiailag is mennyire rendben van ez a folytatásos BKV-ballada, amely mintegy egymás mellé rendelten küldi elénk elébb a bliccelő utasok, majd a közlekedési dolgozók belső monológjait, melyek egyenlő mértékben, szimmetrikusan trágárak, már ahogy gyarló és egyszerű lelkektől ez el is várható. De az alkotók indulata nem kíméli országunk lakosságának szinte egyetlen szegmensét sem: különösen nagyot kapnak az arcukba a húsevők, az autósok, a féleszű fogyasztók, a kamu ganxta-rapperek meg a maradék tízmillió baromarcú - de hát ez már így szokás egy hip-hop albumon, ahol azért alapvetően és rendre az osztó igazság dominál.

Hiába készítette el négy évvel ezelőtt Jon Spencer az ő Blues Explosionjével pályafutásának tán legszínesebb s bizonyosan leginkább felhasználóbarát lemezét (Acme), mindezt pontosan az a szűk, ám kitartó kör értékelte csupán, amely odáig volt már az addigi dolgaiért is. Holott a mostanában vérdivatos White Stripes példája azt mutatja, hogy az efféle lo-fi garázszenéknek igenis kinézhet a méretesebb siker, amennyiben a mondandót slágeresebb hárompercesekbe képesek gyömöszölni. Jon Spencernek nem jött össze a dolog, igaz, aztán két éve a felesége, Cristina Martinez Boss Hogjában gitározva (az ízig-vérig popos Whiteout felhabzásakor) belekacsinthatott a mainstream csillogásába, jóllehet az a csoda sem igen ért meg többet három éjszakánál.

Tavalyi koncertjén már feltűnt, hogy valahogy maguk mögött hagyják a rockzenét Neil Young új - de továbbra is elektromos gitárra hegyezett - számai, így nem estem zavarba a hírtől: ezúttal egy soul-anyaggal rukkolt elő. Amit azonban a kritikusoktól kapott érte, azt aligha teszi zsebre. Még a pártfogóbbak is sorra potyogtatták a "kellemesen középszerű", "fáradt, ötlettelen, unalmas", a "rockikon újra veszített a fényéből" jellegű kullantásokat, s a lemezen szereplő Mr. Disappoinment kapcsán ki nem hagyták a ziccert: az Are you passionate? bizony csalódást jelent.

Judith C. Brown: Szemérmetlen cselekedetek. Egy leszbikus apáca élete a reneszánsz Itáliában

Elmentem megnézni egy főiskolás (bocs: egyetemi) vizsgaelőadást. Kutyaköt, amúgy, mégis hosszú ideje nem fért be a táncrendbe, ezért aztán mindig a kész vagy félkész, mindenesetre végzett színészeket szoktam látni. Pedig az "drynak van egy nagyon sajátos hangulata, csupa fapad meg ledurrant patina - nagy dolgok történtek itt valaha, és ki mindenki nyekergette már ezeket a deszkákatÉ Majdnem mindenki.

Végre itt volt Nikolaus Harnoncourt, és budapesti fellépését (a "Végre!!!" jegyében) egy sor, a karmesteri vendégszereplésekkel nem feltétlenül együtt járó esemény tarkította. Pódiumcsevej, televíziós interjú, "én és Harnoncourt" típusú rádiós beszélgetések, s egyszerre két könyv magyarországi premierje.

Jól mutatja az X-Peripheria Fesztivál fejlődését, hogy atyjai - az internetes Pararadio és az Ultrahang Alapítvány - a Daróci úti, romantikusan omladozó gyárépületből immár az Almássy Téri Szabadidőközpontba vitték.