Afrika, hajrá lappok! - a belpolitikai helyzet fokozódásakor és az uniós csatlakozás küszöbén ezt kell felelősségem tudatában kijelentenem.
n Lokua Kanza: Toyebi Té. Ez a zaire-i származású gitáros-énekes jó tizenöt éve pörög Párizs világzenei köreiben, gazdagította Ray Lemát, Papa Wembát, Manu Dibangót, Youssou N´Dourt, három saját albumon is átesett, de valóban maradandót szerintem most alkotott először. Mindaz, ami eddig inkább életrajzi adalékának tűnhetett - így Zaire-ban templomi kórus, majd klasszikus zenei tanulmányok, Elefántcsontparton "vendéglátózás", Párizsban dzsesszleckék - szépen összefogódzkodva hangot kap ezen az albumon, anélkül, hogy tolakodna, és anélkül, hogy érvényét veszítené a Kanza-dalokról alkotott elsődleges kép, nevezetesen az a ritka érzés, mintha egy zaire-i faluban bóklászva találnánk ennyi melegségre valamelyik udvaron. És mintha aztán nem is nagyon akarnánk elmozdulni onnan, mert minek és hová, hanem inkább kérnénk szépen elölről... Hát így. És így érezhették az európai világzenei rádiósok is, hiszen márciusban és áprilisban is a Toyebi Té állt a második helyen a legtöbbet forgatott albumok sorában. (Universal, 2002) HHHH és fél
n Mari Boine: Eight Seasons. Toronyiránt északnak tartva, a sarkkörön is túl lapp nyelvrokonainkra találhatunk - közülük mintegy tízezerre Norvégiában. Istennőjüknek Mari Boine a neve, a sors és a művészet helyi kérdéseivel feltétlenül hozzá ajánlott fordulni. Pedig maga is úgy cseperedett fel, ahogyan a hetvenes-nyolcvanas években "szokásos" volt: szégyellve-megtagadva a lapp - vagy ahogyan ők mondják, a számi - nyelvet és a sámánizmusban gyökerező vallást, vagyis a "derék" keresztény norvégok módján. Aztán rádöbbent, hogy ez így nagyon nem kóser, és ebből előbb angol nyelvű protestdalok kerekedtek ki, majd a föld alól előtört az elfojtott számi hit és kultúra.
Amit Boine művel, mégsem pusztán a feltámadt tradíció. Mert bár énekéből kitűnnek a - szavak variálásán-ismétlésén alapuló - joik jegyei, messze bonyolultabb látásmód az övé: belefér, hogy keresztény dallamok ősi, számi ritmusokkal párosuljanak, nem beszélve az afrikai népzenék befolyásáról. Együttesében a norvég dzsessz- és rockzenészek mellett helyet kapott egy perui furulyás is. Az első olyan lemeze, amely mindezeken túl fajsúlyos elektronikával is tüntetett, a ´94-es Leahkastin volt - arról azt gondoltam egészen mostanáig, hogy nem tudja majd überelni. De az Eight Seasons lekörözte.
Lényegében változatlan maradt Boine világa - még ha a "programozottsága" tovább erősödött is -, és azt sem mondanám, hogy e lemezen valamennyi szám kirívó színvonalú, viszont ezen hallható életműve csúcsa, a Jan Garbarekkel szárnyaló I come from the other side. Ebből pedig a transznak olyan hőfoka dől, ami után épp elég gond magunkhoz térni; tehát hogy a további kilenc számból mit lehet kihozni, az egy későbbi napirendi pont. (Nem keveset. Kiderül.)
Hogy jól hallani, Boine szavára válaszolnak a folyók és az állatok, már évekkel ezelőtt mondtam. Most azt látni, amint a jég forr, fénybe borul az éj, és elé térdepelnek a vadak. (Universal, 2001) HHHHH
n Salif Keita: Moffou. Lokua Kanza azért szorult az említett rádiós lista második helyére, mert áprilisban - a Mari Boinéhoz hasonlóképpen átszellemült - Salif Keita megelőzte. Ugye emlékszünk rá: az a többrendbelileg hátrányos helyzetű mali énekes, aki albínó nemesként látott napvilágot egy olyan országban, ahol - rontástól tartva - megölték vagy száműzték az albínókat, énekes pályafutásra pedig csak azok voltak hivatottak, akik a griot-k, vagyis a zenészek, történetmondók kasztjába születtek. Szóval az ő karrierje egy igazi hősköltemény: kezdve a bamakói restizenekarral és zárva Párizzsal, ahol a neve - csakúgy, mint Mory Kantéé - a nyolcvanas évek végétől egyet jelentett az afrodiszkóval.
A Moffou viszont éppen attól különleges, hogy semmi köze az afrodiszkó globál fílingjéhez. Nem kizárt, hogy Keita kísérői között egy-egy francia muzsikusnak is szorítottak helyet, de a szoftvereket, szemplereket, szintiket nem hozhatták magukkal, mert ezúttal egy meglehetősen unplugged ízű, mali hangszerelésű albumot vettek fel. (Hozzátartozik ugyan az igazsághoz, hogy az utóbbi hónapokban formás kis trend bontakozott ki ebből a nézetből: tavaly Baaba Maal és Djelimady Tounkara keltett ily módon meglepetést, és Mory Kantének is volt egy fantasztikus dobása az amúgy technós Tamala lemezén.) Mi több, a gitárosok is a mali legendákból kerültek ki, de hát ki tudhatna többet Salifról - az egykor közeli társ - Kanté Manfilánál vagy Djelly Moussa Kouyaténál? Ne kelljen mondanom, néhány különösen súlyos, egészen rendkívüli szám született így. Balladának megrendítő-hátborzongató a Souvent, talp alá eksztatikus a Madan, előtte-utána pedig el lehet tűnődni: hogyan lehetne Afrikára is kiterjeszteni az Európai Uniót. (Universal, 2002) HHHHH
Marton László Távolodó
