Magyar Narancs: Az új lemez, az Esoteric Warfare mintha belassultabb, melankolikusabb lenne.
Csihar Attila: Szerintem az előző lemez, az Ordo Ad Chao elvontabb, progresszívebb volt, abban sokkal több zenei variáció volt elrejtve. Most az volt a célunk, hogy nagyjából visszaevickéljünk az extrém metálba, és legalább néha ismétlődjenek a riffek. Az Ordón nem volt két egyforma rész, minden ritmus nyakatekert volt, szinte már free jazzbe ment át az egész. Most kicsit harciasabb, energikusabb, agresszívebb lemezt akartunk. Az volt a lényeg, hogy az új gitárosunkkal megkeressük a Mayhem-hangzást, amit leginkább egy nagy, rozsdás ingához hasonlítanék, és amit sikerült is megtalálni: rá lehet ismerni, hogy ez egy Mayhem-lemez. Elégedett vagyok, végül is jó lett ahhoz képest, hogy mi csináltuk. Negyvenhárom éves vagyok, kihívás megtartani a zenénkben az őszinteséget, mert a zenekarban alapvető, hogy fel is vállaljuk mindazt, amit csinálunk.
MN: És hogyan tudod megtartani ezt az őszinteséget?
CSA: Olyan témákat választok a szövegekhez, amik eleve érdekelnek, és olyan zenét írunk, ami számunkra is izgalmas, amit élvezünk, és amiben van kihívás. Nincs szó belassulásról, mindenki gyakorol, mint az állat.
MN: Milyen témák foglalkoztattak az új szövegek írásakor?
| ||
CSA: Amikor meghallottam az új zenéket, volt egy vízióm, egy fekete-fehér, homályos, ködös dolog az ötvenes évek bizarr, titkos kísérleteiről, kicsit sci-fisen, idegenekkel – ez jött le a zenéből. És alapelvem, hogy szeretem megtartani a legelső ötleteket: a felvételnél is, ha csak lehet, az első take-eket használom. Elkezdtem olvasni a hidegháború iszonyú kísérleteiről; leginkább az amerikai oldalról derültek ki dolgok, de mindenki tudja, hogy az oroszok ugyanezt csinálták – teljesen megőrültek. A legérdekesebb a pszichológiai hadviselés volt, a próbálkozások az emberek tudatának befolyásolására, hipnózissal vagy elektrosokkal, hogy létrehozzák a tökéletes katonát, akinek törölték az elméjét és újraprogramozták egy bizonyos feladatra. Vagy hogy hogyan lehet úgy befolyásolni valaki tudatát, hogy ne is tudjon róla. Az, hogy hipnózisban egy ceruzával is létre lehet hozni égési sérülést, azt jelenti, hogy az elménk sokkal fontosabb, mint gondolnánk. Ha ezt tudnánk befolyásolni, és olyan módon változtathatnánk meg egy ember gondolkodását, hogy az a mi érdekünknek feleljen meg, nem lenne szükség több háborúra. A lemez arra a koncepcióra épül, hogy mi lenne, ha ez teljes visszaélésbe csapna át, és nem megvilágosodásra, szabadságra programoznák át az embereket, hanem arra, hogy minél alantasabb körülmények közé lehessen szorítani őket.
Szürreális zenekar vagyunk szürreális témákkal: nem állítom, hogy mindez tényleg így történt, sőt reméljük, hogy nem így történt, de mindenképpen szerettem volna a valóságból, vagy legalábbis teóriákból, történetekből meríteni. Minden Mayhem-szöveg az emberi elme, az emberi természet hibáiról, legsötétebb deformációiról szól, a félelemről, a legbelső, sötét, emberi gonoszságról. Erre a vallásokban azt mondják, hogy a sátántól jön; evolúciósan mondhatjuk, hogy állati ösztönöket hoztunk magunkkal; viccesebb teóriák szerint lehet, hogy nem erről a bolygóról, hanem egy másik dimenzióból történt behatás hozta létre az embert. Mindig a sötétebb oldalról próbáljuk elemezni, hogy honnan jöttünk és hová tartunk.
Gondolkodtam, hogy mi az értelme ennek az egész zenélésnek: a mi zenénk, akár egy horrorfilm vagy egy Bosch-festmény, megfogalmazza, konkretizálja az ember félelmeinek legmélyebb alapjait, és ezáltal szembesülhetünk velük, akár át is ölelhetjük ezeket, egyfajta kommunikációt hozhatunk létre velük. És így teljesebb emberré válhatunk. Ez visszavetíthető a társadalomra is: rengeteg elnyomott feszültség van bennünk, és ez mind felszabadul a koncerteken. Régen erre a háború volt a legjobb módszer, aztán a sport se rossz erre, amikor a futballhuligánok szétvernek egy fél kerületet – de a zene ennek a legjobb formája, mert a koncerteken az energiák emberi módon szabadulnak fel, sosincsenek atrocitások.
MN: Ma mennyire vannak jelen a színtéren a black metal olyan sztereotip témái, mint a sátánizmus, vallásellenesség?
CSA: Ez az alaptéma, de szeretek innen továbblépni, vagy ugyanezt más aspektusból vizsgálni, ugyanennek más arculatát nézni. Ha úgy vesszük, ez a lemez is erről szól: lehet a sátán az a gonosz, aki manipulálja az embereket más emberek által – bár én nem hiszek egy sátán létezésében. A sátán akkor keletkezett, amikor a korai kultúrák különféle démonait uniformizálni kezdték, és lett belőlük egy darab isten és egy darab sátán. Régebben démonokról, sátánról, szellemekről énekeltünk, akármilyen entitásokról, amelyek megszállják az emberek tudatát; ez most is benne van a lemezben, csak más kontextusba helyezve.
MN: Neked milyen volt a viszonyod a színtér szélsőségesebb megmozdulásaival?
| ||
CSA: Szerencsére kimaradtam a templomégetésekből, gyilkosságokból, bár be kell, hogy valljam, a templomégetést akkor nem tartottam rossz ötletnek, sőt kifejezetten tetszett. Most már kicsit másként gondolkodom erről: még ha templom is, azért mégiscsak az emberiség hagyatéka egy nyolcszáz éves épület, képvisel egy szellemiséget, benne van a történelem, amin keresztülment. Ma úgy látom, hogy egy templomból lehetne inkább valami hasznosabb hely, múzeum vagy akár koncerthelyszín.
Erre úgy jöttem rá, hogy láttam egy ötezer éves egyiptomi templomot, amit valaki, ameddig felért, kalapáccsal teljesen szétvert; aztán amikor hallottam, hogy a háborúban kirabolták a bagdadi múzeumot, ahová nem volt alkalmam eljutni, és ahol a civilizáció bölcsőjéből származó, felbecsülhetetlen értékű tárgyak vannak, az annyira feldúlt, hogy majdnem elsírtam magam. Már nem tartom jó ötletnek, hogy épületeket bántsunk, annyi mindent el tudnak mondani az utókornak. Örülök, hogy nem voltam benne a templomégetésekben, és örülök, hogy megváltozott róla a véleményem.
MN: Ha nem számítjuk Dead öngyilkosságát és Euronymous megölését, a Mayhem akkor is bizarr dolgokról szólt mindig is. Mi a maximum, ameddig elmennél?
CSA: Volt még ezek után néhány dolog, mindenkire mélyen hatott, ami velünk történt: halál, drogproblémák, börtön. És a média is eléggé szétszedett mindenkit; engem szerencsére nem annyira, mert én Magyarországon voltam. Mire beszálltam a Mayhembe, volt már jó pár zenekarom, és mindegyikben én voltam a legextrémebb, a legőrültebb, mindig úgy éreztem, hogy nagyon vissza kell fognom magam. De a Mayhemben azt éreztem, hogy hoppá, itt itthon vagyok, nem is vagyok én olyan rossz, vagyis a többiek sokkal rosszabbak nálam. Mindig van valami botrány, és ez már a mi kis trademarkunk, ez már nem is fog változni. Kicsit őrült az egész csapat, mint a gyerekek az oviban, minden turnén van valami, szétverünk például egy hotelt – mondjuk én ezt nem nagyon szoktam, de van, akinek ez a heppje, főleg bedrogozva.
Majdnem mindig előfordul, hogy a turnébuszvezető azt mondja, hogy kész, vége, szálljunk ki, ő megy haza a picsába, nem érdekli, hogy mi fizetjük a buszt, elég volt. Ez ma már vicces, régen talán komolyabb volt. Nehezek is a tagcserék, a három őstag – Necrobutcher, Hellhammer és én – három különböző, erős személyiség, és a normális viszonyokhoz képest őrültnek is mondható mindenki, ennek ellenére általában csak magunkban teszünk kárt, másban ritkán.
MN: Mi a legextrémebb dolog, amit még el tudnál képzelni a Mayhemtől a színpadon?
CSA: Az előző turnén ezen végigmentem, és úgy érzem, elérkeztem a határokig. Az előző lemez a káosz és a rend összefüggéseiről szólt, úgyhogy a turnénak is ez volt a koncepciója, minden koncerten más karaktert, más színpadi sztorit adtam elő, és voltak köztük eléggé elszálltak. Hollandiában beszerveztem egy feka srácot, és rabszolgaárusként konkrétan eladtam a közönségnek. Volt, hogy főztem a színpadon, a franciáknál voltam De Gaulle, Moszkvában pedig diktátor voltam Hitler-bajusszal – a diktatúráról akartam beszélni, de azért nem pont Sztálinként. Az teljesen kész volt, azt hittem, bármelyik pillanatban beleállhat a koponyámba egy kés.
Oslóban gyönyörű volt, sosem felejtem el: egy Lovecraft-szerű tengeriszörny-kosztümben voltam, húsok lógtak rajtam, volt egy fura maszkom, és koncert előtt kipreparáltunk egy babát, halfejjel, köldökzsinórként béllel, vérrel meg minden, és betettük a ruhámba. Koncert közben meg odatoltak egy széket, és a mikrofonba agonizálva megszültem. Igazából bármit el tudok képzelni, a zenekar alapkoncepciója a szabadság, az emberi szellem, a gondolat szabadsága, és hogy bármit, ami bennünk van, és fizikailag nem sért másokat, előadjuk. Ezért vagyunk olyanok, amilyenek, ezért nincs főnökünk, menedzsmentünk, ezért nem játszunk stadionokban, ezért játszunk még mindig extrém zenét, és nem megyünk el az eladhatóság felé, és ezért nem írunk alá soha olyan szerződést, hogy a kiadónak akár a borítóba vagy egyetlen szóba legyen beleszólása. De őszintén szólva, a demokrácia rengeteg dolgot vissza is fog: mindent megbeszélünk, és ha nem értünk egyet, szavazunk – kérdés, hogy ez mennyire effektív. De egyelőre itt vagyunk, és nem is megyünk lefelé.
MN: Az énekhangod elég egyedinek számít még a műfajon belül is. Mennyire fejleszted tudatosan?
CSA: Amikor láttam, hogy ezt fogom csinálni az életemben, elkezdtem komolyabban foglalkozni a hangommal, sőt már a korai mayhemes időkben is jártam énektanárhoz. Persze nem mondtam neki, hogy miről van szó. Klasszikus operaéneket tanultam; igazából az alaptudást akartam felszívni, és az alapján kidolgozni a saját önálló stílusomat. Vettem énektanulós DVD-ket kétévnyi zeneiskolai anyaggal, azokon is végigrágtam magam szépen. Ha ezt csinálom, akkor nekem ez a hangszerem, és folyamatosan gyakorolni kell vele.
Lépésenként dolgoztam ki a technikámat, persze nem a tiszta éneklés érdekel, hanem hogy hogyan tudok minél extrémebb hangzásokat előhozni. Ennek ugyanúgy a légzéstechnika az alapja, és hogy mit csinál az ember a torkával, fontosak a rezonanciák, a zöngék… Szeretem ezt koncerten alkalmazni, de nem arról van szó, hogy a színpadon technikázgatok, mert ott teljesen átadom magam az üzenetnek, az atmoszféra megteremtésének, a hitelességnek, de fontos, hogy a technika akkor is be legyen tárazva, ha mással foglalkozol. Ahogy a biciklizésnél sem a pedálra figyelsz menet közben.
MN: Mennyire alakult át a black metal színtér az elmúlt évtizedekben?
CSA: Harminc éve az egész csak egy kis csoport volt, ami folyamatosan növekszik, bár a kilencvenes években ez elhalt egy kicsit, aztán részben pont a Mayhem meg a norvég sztorik miatt újra berobbant, és mint egy hatalmas fa, szerteágazott: rengetegféle zene beletartozik már a primitív garázshangzástól a szimfonikus zenekarral dolgozó együttesekig. Beszélgettem a skót filharmonikus zenekar karmesterével, aki azt mondta, hogy bár a mi műfajunk a számkivetettség felől jön, mostanra kiváltott magának egyfajta elismerést, akár még a komolyzenei körökben is, mert zenei értéket képviselünk: még mindig organikusak vagyunk, hangszereken játszunk, együtt állunk ki, és vállaljuk, hogy egy zenekar vagyunk.
MN: Mit lehet elérni ebben a műfajban? Norvégiában az előző lemezetek például toplistás volt, ami itthon nyilván nem fordulhatna elő.
CSA: Ott jobban része ez a zene a hétköznapi életnek: abban a kis, négymilliós országban van vagy hat black metal zenekar világ körüli turnén, és erre ott büszkék az emberek. Nem tudom, mit lehet elérni; amikor mondták, hogy az Ordóra megkaptuk a Spellemann-díjat, a „norvég Grammyt”, azt el se akartam hinni. Az új lemezzel is voltak olyan pillanataink, amikor azt gondoltuk, ez teljesen kész, ez senkinek se fog bejönni – erre mindig fel vagyok készülve. Sőt normális, hogy utálják a zenénket, alapvető, hogy ezt vagy szeretik, vagy gyűlölik. Már most csoda, amit elértünk; nekem tökéletes, ha így marad, sőt még mehetünk lefelé is bőven. Játszottunk már 50-60 ezer ember előtt, nem tudom, ennél hova lehetne továbbmenni: ha ennél több embert érdekel ez a zene, akkor már baj van a világgal.
