Nyolc kis kritika

  • .
  • 2007.11.08 00:00

Zene

Nyolc kis kritika

Ewan Pearson: Piece Work A most harmincöt éves Pearson egykoron angol szakos bölcsészként készült az életre, de azért már akkor is diszkózott vadul. A kilencvenes években még fõleg Maas (house-maxik és egy album a Sománál) és World Of Apples néven csinált zenéket és mindenekelõtt sok-sok remixet: 2001-ben már megjelent egy gyûjteményes átdolgozásalbuma. A mostani évtizedben Pearson már "csak" remixõrként (no és persze lemezlovasként, továbbá keresett producerként) vétette magát észre, de azt meglepõ szorgalommal és kivételes kreativitással mûvelte: újraértelmezései minden esetben élményszámba mennek - rendre képes egy olyan pluszcsavart adni az eredeti szerzeményhez, amitõl az hamisítatlan Pearson-alkatúvá idomul. S ami a legfontosabb: ezek a darabok, bár mindegyik magán viseli a mester kézjegyét, kellemesen változatosak. Pearsonnál mindig tele a sufni ötlettel, így a dupla cédényi kompiláció végig izgalmas marad, és egyben valósággal felkínálja magát alkalmazott zenei felhasználásra. A beteg angol persze mindenekelõtt a nyolcvanas évekbõl táplálkozó, alkalmanként kifejezetten minimalista elektropop/house terén van otthon, de ebbõl a körbõl õ csinálja tán a leggusztusosabb és -elevenebb zenéket. Az utóbbi öt év termésébõl sikerült 21 számot öszszeszednie, s a feldolgozottak között éppúgy vannak nagy nevek (Pet Shop Boys, Depeche Mode), mint kevéssé ismertek (Mocky, Silver City, Cortney Tidwell). A Goldfrappnak vagy éppen a Röyksoppnak készített verziók különösen zseniálisak - az egész úgy jó, ahogy van.

- minek -

!K7/Neon Music, 2007

*****

Kosztolányival a villamoson Száguldozott a városban: villamosról le, autóbuszra fel, aztán taxit fogott - emlékezik Kosztolányiné. Mi pedig elnézzük ezeket a korabeli villamosokat, és inkább hosszú döcögéseket képzelünk el, szóba elegyedõ ismeretleneket, várakozókat a járdaszéli megállókban. Egyszóval: villamosozást, ami több a közlekedésnél, a célirányos haladásnál A pontból B pontba - valamit, ami végérvényesen eltûnt, vagy tán nem is volt soha, legfeljebb Kosztolányi Dezsõ tárcáiban, rövid novelláiban, ahol különös alakok bukkannak fel és tárják elénk apró, szomorkás titkaikat, vágyaikat, reménytelenségeiket.

Amilyen szellemes, olyan esetleges az ötlet: válogatás az írótól a "villamos" hívószó alapján. Lehetne helyette "szoba", "pad", bármi. Vagy ötven írás, köztük még néhány vers is. Így viszont, hogy ugyanennyi korabeli villamosos fénykép egészíti ki a válogatást, az egész kap valami kedvesen mesés, játékos többletet. Élettel telik meg a közeg, amely az írásoknak hol tárgya, hol helyszíne, hol csupán mellékes mozzanata. Pontosabban maga a villamos lesz a fõszereplõ, az apró történetek úgy cicomázzák föl, ahogy a jármû orrára akasztott koszorúk a temetõi járatokat. Igen, úgy érezzük, hogy a villamos egykor szervesebb része volt Budapestnek, mint ma. Egyben tartotta a várost valahogy.

A képmagyarázatok felhívják a figyelmet egy-egy apró részletre, csak az marad rejtély, honnan kerültek elõ ezek az izgalmas fotók, amelyekbõl a két szerkesztõ-kiadó, Simkó György és Zsikai Erika egy nagyobb kiadványt is tervez.

- kyt -

Eri Kiadó, 2007, 164 oldal, 2940 Ft

****

Viktor Ullmann egyfelvonásos remekmûvének zenei és színházi kvalitásáról szeptemberben már meggyõzõdhettünk. Az Atlantisz császára, avagy a halál nemet mond az idei Mahler-ünnep szenzációja volt (A harmadik - Budapesti Mahler-ünnep, 2007. szeptember 20.), s már akkor elhatároztuk, hogy nem elégszünk meg az általunk "elõre hozott premiernek" titulált elõadás egyszeri élményével. Ülepedést, csiszolódást, felszabadultabb színészi játékot, olajozottabban gördülõ rendezést vártunk, s e várakozásunkban nem is kellett csalódni. Ráadásul a Trafó tere az akusztika és a látvány szempontjából is ideálisabbnak mutatkozott, mint a Fesztiválszínház. Kellemes meglepetés volt a Fischer Ivánt helyettesítõ ifjú kanadai dirigens, Julian Kuerti fellépése, irányításának köszönhetõen a három-négy vezérmotívumból építkezõ zenedramaturgia hallatlan fegyelmére, precizitására és hatásosságára figyelhettünk fel. A rendezés (Lukáts Andor) tudatosan kerülte a mû keletkezési körülményeire vonatkoztatható utalásokat, abból a ténybõl indult ki, hogy a darab jótáll önmagáért, s csak mellékesen mementó. Egyedül Mester Viktória (A dobos) SS-karlendítésre emlékeztetõ, érzéki combja utalt a történelmi korszakra, ám ebben a formában ez is inkább halál és szexus, hatalom és érosz ezeréves toposzára emlékeztetett. Örvendetes, hogy mostani alakítása egyensúlyba került kivételes képességeivel. A többiekrõl is csak jót lehet elmondani. A Halál szerepében Cseh Antal megszabadulni látszott kezdeti merevségétõl, Megyesi Zoltán (Harlequin és Katona) szólamtudása ideális, játéka a korábbinál lazább volt. Molnár Levente Overall császár záró áriájából nagy operai pillanatot teremtett. Gábor Géza Hangszóróként flott játékmesternek mutatkozott. Egy, de igen fontos jelenete volt Kiss Noéminek (Bubikopf), csütörtöki teljesítménye alapján úgy láttuk, hogy péntekre, de legkésõbb szombatra õ is beérik. A közönség reakciója híven tükrözte a kivételes zenemû drámai erejét.

Molnár Szabolcs

Trafó, november 1.

*****

Csillagpor "Lehoznám néked a csillagokat is az égrõl!" - ezzel a slágermondattal foglalható össze Matthew Vaughn filmjének alaphelyzete. Tristan (Charlie Cox) a bizonytalan származású, anya nélkül felnövõ falusi kisinas (a falucska neve Wall) el akarja nyerni a buta liba, Victoria kezét. Ám vetélytársával, Humphreyval nem versenyezhet, legfeljebb, ha elhozza a lánynak az orruk elõtt lehullott csillagot. Ehhez át kell lépnie a falon, hogy eljusson egy másik világba, a mesés Viharfokba. A végkifejlet nem kérdés, bár annyiban új, hogy Tristan a célban rájön, hogy Victoria csak egy rosszul nevelt gyerek, ezért a hullócsillaglányt, Yvaine-t (Claire Danes) választja, akivel aztán jó kedvvel, bõségben uralkodik évtizedeken át Viharfokon, mivel a szõke hajsátorral együtt az egész királyságot is elnyeri.

Olykor gazdag, olykor szegényesebb képzelõerõvel, fényes díszletekkel megcsinált munka, melynek nyúlós szentimentalizmusát jótékonyan enyhíti az erõs irónia. Kimondottan szellemes, ahogy a változatos módon meggyilkolt királyfiak (Unus, Secundus etc.) szellemként drukkolnak éppen esélyes fivérüknek. Ám a legszívderítõbb, amikor Yvaine szerelmet vall Tristannak, ám az éppen egérré elvarázsolva pislog egy kalickában. Hogy a Robert de Niro által ragyogón hozott, látszólag zord Shakespeare kapitány egy kicsit "langyi" (ahogy a legénysége mondja), az poén, de inkább áldozat a politikai korrektség oltárán. Mégsem klasszikus mû, ennek oka talán a viharfoki viszonyok nem elég plasztikus rajzában keresendõ. És nem érezzük a harc tétjét sem elég valódinak.

- banza -

Forgalmazza a UIP-Duna Film

****

Tristram Shandy úr élete és gondolatai "Egyedülálló masinériával ajándékoztam meg mûvemet: két ellenlábas mozgást vezettem belé és hangoltam össze, melyeket eladdig egybeférhetetlennek véltek" - jellemezte csodálatos, kacskaringós kitérõk és szeszélyes közbevetések által formált regényét Laurence Sterne, s eme virtuóz rakoncátlanságot idézte meg öt délutánon keresztül a rádiós adaptációt jegyzõ Varga Viktor, s a rendezõ Magos György. Az öt epizód (vagy helyesebben "hangfoszlány") a tizennyolcadik századi elmés anglikán lelkész emlékén túl egyszersmind a tavaly elhunyt Határ Gyõzõ remeklése elõtt is tisztelgett, hiszen a korszakos regény 1956-ban elkészült magyar fordítása a páratlan nyelvmester elokvenciáját dicsérte, s az agg dévaj mágus alighanem maga is elégedett lett volna a rádióváltozat játszi könnyedségével.

Meglehet, Lukáts Andor orgánumát nem ítélhetjük behízelgõen gazdagnak és árnyaltnak, ám a címszereplõ Shandy úr csevegve töprenkedését, s szószátyár mesélõkedvét példásan hozta, és ilyeténképp ugyancsak megfelelt a regény szellemének. Bodrogi Gyulától Bánsági Ildikóig nagyszerû színészek egész sora kísérte érzékeny utazásunkat Sterne szertelen univerzumában, mindazonáltal Rajhona Ádám és Gáspár Sándor kettõse még így is különös méltatást érdemel. A spanyol örökösödési háborút saját birtokán újrajátszó penzionált katonatiszt, a derék Tóbiás bácsi, valamint hûséges tisztiszolgája, a kedvenc anekdotájának elmesélésében rendre meg-megakasztott Trim káplár ugyanis szeretnivalóan eleven alakká vált, s mi, hallgatók legfeljebb azon sajnálkozhattunk, hogy - Sterne kifürkészhetetlen akaratából - a bohémiai király hét várkastélyának regényes históriája éppúgy befejezetlen maradt, akárcsak Shandy úr élettörténete.

László Ferenc

Bartók rádió, október 26.-november 2.

*****

Hugh Laurie: A balek Téved, aki utoljára a Király utca sarkán látta feltûnni Rejtõ Jenõt; közelebb jár az igazsághoz, aki a Picadillyn vélte megpillantani a ponyvaparódiás szellemét. Angol létére ugyanis A balek hamisítatlan Rejtõ-regény, még ha a szerzõt Hugh Laurie-nak is hívják, ami, bár majdnem olyan jól hangzik, mint a P. Howard, igazoltan nem álnév. Laurie nem szorul bemutatásra, akinek van tévéje, tudja, hogy õ dr. House megformálója: leplezetlenül rájuk, azaz a sorozat szép számú rajongótáborára épít Laurie elsõ regényének hazai kiadása, amely a szerzõ arcképével kampányol a borítóján. A balek önjáró regény, anélkül is megáll a lábán, hogy ismernénk szerzõje elõ- és utóéletét. Laurie sebességkedvelõ és kalandortermészetû hõsének dolgos mindennapjaiba körülbelül úgy csöppenünk bele, mint a kagylónyelû kését keresõ Fülig Jimmyéibe. Egy elõkelõ londoni nappaliból indul útjára a thrillerszerû történet (London a továbbiakban is fõszereplõ), melynek újgazdag díszletei között éppenséggel nem teát szervíroznak, hanem végtagokat törnek. Egy kifejezetten rosszarcú és a bemutatkozásra is fittyet hányó óriás igyekszik eltörni hõsünk karját, akinek - noha kisvártatva félholtra veri a nyakába lihegõ ellenfelet - leghatásosabb fegyvere a belsõ monológ. Thomas Langban, e derék angol ponyvahõsben valójában egy kabarékonferansziét tisztelhetünk. Egy karatézó Kellér Dezsõt, aki a függönybe kapaszkodva remekül elcseveg az olvasóval, amint azonban részt kell vennie a cselekményben, épp oly érdektelen, mint minden rendes ponyvafigura.

- köves -

Fordította Ördögh Bálint, Kelly Kiadó, 333 oldal, 2580 Ft

****

Damon & Naomi: Within These Walls A Galaxie 500 felbomlása után Damon Krukowski és Naomi Yang rövid idõn belül messze távolodott bostoni anyazenekaruk Velvet Underground ihlette finom gitárpopjától, s az elmúlt tizenöt évben lemezrõl lemezre egyre transzparensebbé és cseppfolyósabbá alakították jellegzetesen pasztell árnyalatú balladáikat. Amikor nem zenélnek, a költõ Damon és a grafikus Naomi az Exact Change nevû könyvkiadójukkal Apollinaire-t, Aragont, De Chiricót és az avantgárd további jeleseit jelentetik meg angolul, a Damon & Naomi zenekar pedig hasonló felfogással mûködik: kifinomult lemezeiket apró, de tántoríthatatlan közönségnek készítik afféle családi vállalkozásban, a felvételek a házistúdióban zajlanak Damon vezényletével, a borítók tervezése Naomi dolga; klubkoncertjeik után kinyitnak egy asztalt, és maguk árulják róla portékáikat. Idill.

Meghittség, nyugodtság, békés hangulat jellemzi persze magukat a dalaikat is, melyekbe ugyan rendre bele-beleszivárog a melankólia, összességükben mégis inkább árkádiai képzeteket keltenek. Alattunk puha levéltakaró, mögöttünk napszállat, fejünk fölött fûszeres illatú szellõk fújdogálnak - és még csak éppen elindult a lemez a Lilac Landdel. Ez a meditatív muzsika hosszú távon könnyen unalmas egyhangúságba fonnyadhat, de itt mindig a megfelelõ idõben lépnek be a jeles zenészvendégek: az évek óta velük játszó Michio Kurihara csodás pszichedelikus szólókat lebegtet (halld a Stars Never Fade zárlatát), Bhob Rainey pedig több dalhoz is ízléses vonós- illetve fúvóskíséretet írt: közülük az elegáns és emelkedett On The Aventine és Red Flower emelkednek ki legfõképp. Kiérlelt, kulturált, nagyszerû lemez.

- greff -

20/20/20, 2007

*****

Kiadatás 2001. szeptember 11. traumáját viszonylag hamar lefordították a tömegfilm nyelvére. Ugyanakkor egyelõre csupán angolszász privilégium terroristatematikában bármit is összetákolni. Olyan nagyágyúk piszkálták a beforratlan kollektív sebet, mint Paul Greengrass vagy Oliver Stone, akik - igaz, eltérõ színvonalon - mind a receptre adagolt patriotizmust ítélték a hegedés biztos útjának. Ez alól a tudtunkkal nálunk még nem forgalmazott Oscar-díjas Tsotsi rendezõje (Gavin Hood) sem kivétel. Fõszereplõként pedig a poszt-szeptember 11-i tehetetlenségébõl a vásznon még profibbá és hatékonyabbá vált, módszereiben egyre inkább az orosz alvilágra és a tokiói jakuzára emlékeztetõ régi ismerõsünket, a gonoszt és saját megkopott nimbuszát rohamtempóban hajszoló Központi Hírszerzõ Hivatalt üdvözölhetjük. A mesketébõl az Egyesült Államok területén kívüli CIA börtönbe csempészett és zûrös kapcsolatokkal (mint gyanúsított) vádolt arab-amerikai vegyészember erõszakos és alkotmányellenes faggatása lehetne (aktuálpolitikailag) izgalmas, ám helyette egy ásítozós-órárapillantós és jó elõre programozott megoldás kerekedik ki. Ebben Jake Gyllenhaal játéka például elég jó és meglepõen visszafogott, kár, hogy rossz szerepben domborít; nyilván nem a vallató, hanem a megkínzott bõrébe kellett volna bújtatni. De ez semmi, mi megtaláltuk a bûnöst: a közepes végeredményért egyedül Reese Witherspoon és az õ végtelenül idegesítõ nyavalygása felel. Hacsak az nem.

Balázs Áron

Forgalmazza az InterCom

***

Neked ajánljuk