Perényi egyébként sem volt soha hajlamos a romantikus elborongásokra, melyre hangszere mély tónusa egyébként mintegy predesztinálja a játékost. De a két modern mű közegében Bach remeke még objektívabban, még kimértebben, még hidegebben szól, bár ez a hűvösség inkább opálosan derengő, föld alatti holdfény. Perényi csellója egy egész zenekart képes imitálni, máskor meg intimitásával varázsol el. Egymás után perdülnek elő a táncok: az Allemande ábrándos magánbeszéd, a Courante feszes peckeskedés, a záró Gigue a hatalmas lendület diadala.
Benjamin Britten nem igazán népszerű nálunk, holott megérdemelné. E darabját hallva sem mondhatunk mást; játékosság, táncosság (Bach-pastiche) keveredik az oroszoknak (a darab dedikációja Rosztropovicsnak szól) címzett hódolattal néhány népdalfeldolgozás közbeiktatása révén. És valami csöndes szomorúság, panaszos magány.
Ligeti korai (1948/53) darabját természetesen anyanyelvi evidenciával játssza, az első tétel megszűrt népdalos hangja már a kései Ligeti kissé hazavágyódó nosztalgiáját előlegezi, a második tétel sátáni nehézségeit az előadó szinte kirázza a kisujjából.
Perényi Miklósnál minden hangnak komoly jelentősége van, e pillanatban nem ismerek nála elhivatottabb zenészt. A magányos beszéd moráljának legékesebb szószólója a tömeges zörejekkel telt művészeti világban.
ECM, 2012
