Lemez

Perényi Miklós

  • - csont -
  • 2012. november 4.

Zene

új lemezének remek ötlete, hogy két 20. századi darab közé (Britten: Harmadik szvit szólócsellóra; Ligeti György: Szonáta szólógordonkára) Bach felülmúlhatatlan VI. (D-dúr) csellószvitjét teszi.

Perényi egyébként sem volt soha hajlamos a romantikus elborongásokra, melyre hangszere mély tónusa egyébként mintegy predesztinálja a játékost. De a két modern mű közegében Bach remeke még objektívabban, még kimértebben, még hidegebben szól, bár ez a hűvösség inkább opálosan derengő, föld alatti holdfény. Perényi csellója egy egész zenekart képes imitálni, máskor meg intimitásával varázsol el. Egymás után perdülnek elő a táncok: az Allemande ábrándos magánbeszéd, a Courante feszes peckeskedés, a záró Gigue a hatalmas lendület diadala.

Benjamin Britten nem igazán népszerű nálunk, holott megérdemelné. E darabját hallva sem mondhatunk mást; játékosság, táncosság (Bach-pastiche) keveredik az oroszoknak (a darab dedikációja Rosztropovicsnak szól) címzett hódolattal néhány népdalfeldolgozás közbeiktatása révén. És valami csöndes szomorúság, panaszos magány.

Ligeti korai (1948/53) darabját természetesen anyanyelvi evidenciával játssza, az első tétel megszűrt népdalos hangja már a kései Ligeti kissé hazavágyódó nosztalgiáját előlegezi, a második tétel sátáni nehézségeit az előadó szinte kirázza a kisujjából.

Perényi Miklósnál minden hangnak komoly jelentősége van, e pillanatban nem ismerek nála elhivatottabb zenészt. A magányos beszéd moráljának legékesebb szószólója a tömeges zörejekkel telt művészeti világban.

ECM, 2012


Figyelmébe ajánljuk

A képekbe dermedt vágy

Az Aspekt című feminista folyóirat társ­alapítója, Anna Daučíková (1950) meghatározó alakja a szlovák és a cseh feminista és queer művészetnek és a kilencvenes évektől a nemzetközi szcénának is.

Emberarcú

Volt egy történelmi pillanat ’56 után, amikor úgy tűnt: a szögesdrótot ha átszakítani nem lehet ugyan, azért átbújni alatta még sikerülhet.

Fától fáig

  • - turcsányi -

A Broke olyan, mint egy countrysláger a nehéz életű rodeócowboyról, aki elvész valahol Montanában a méteres hó alatt, s arra ébred, hogy épp lefagyóban a lába.

Kis nagy érzelmek

Egyszerű és szentimentális, de mindkettőt büszkén vállalja Baltasar Kormákur filmje. Talán az Előző életek volt utoljára ilyen: a fordulatok és a hősök döntései néha elég vadak, de sosem annyira, hogy megtörjék az azonosulás varázsát, az érzelmek őszintesége pedig mélységes hitelességet kölcsönöz a filmnek.