Zene

Budapest és Sin City határában járunk, a sötétben bujkáló velős pacalok, peep-show-ban vetkőző pincérnők, többnapos borosták és a véget nem érő éjszakák földjén. Alkalmasabb tájat nehéz is lenne elképzelni egy búskomorságát kívül hordó, az élet napos oldalait még lábjegyzetileg sem ismerő képregényhez.

Az amerikai gitáros-énekes első szólólemezét nem a kalandvágy hívta életre, sokkal inkább a fölgyülemlett dalmennyiség részleges lecsapolása lehetett a program, hiszen Gillian Welch, a neotradicionális country egyik legjelentősebb alakja, akinek Rawlings főállásban első számú dalszerzője és kísérőzenésze, immár hét éve nem jelentett meg új lemezt. Szólólemezén Rawlings alapvetően ugyanazt a jobbára dobkíséret nélküli, tradicionális hangszerekkel és magas technikai tudással, de mindvégig biztos arányérzékkel, visszafogottan elővezetett, néhol nagyvárosi búbánattal átmosott, giccsmentes countryt játssza, mint amit Welch mellett is szokott.

Az úgy volt a Bodeni-tó partján - ki emlékszik már, a háttérben vár, esetleg kastély, jobbra előre móló világítótoronnyal, tán Meersburg lehetett -, hogy Heintje beszállt egy hófehér, piros tetejű "tojástaunusba" (Taunus 17M), s a hátsó ülésen rázendített, hogy "Es war einmal ein kleines Bübchen, das bettelte so wundersüss, Mamatschi, schenke mir ein Pferdchen! Ein Pferdchen wär' mein Paradies" (Kábé: Volt egyszer egy kisfiú, aki olyan édesen kérte, Mamácskám, vegyél nekem egy lovacskát, a lovacska nekem maga volna a paradicsom). És hamarost egy alpesi tanyán láttuk viszont az éneklő kisfiút - még szép: lóháton. Nos, amikor ezt a hetvenes évek elején (a film 69-es, mint az Easy Rider) a Csepel Vasmű Munkásotthonának mozitermében láttuk, egészen komoly formában merült fel előttünk, hogy a szocializmus mégsem tarthat örökké. Így is lett, a német popzene ledöntötte a berlini falat, s régi ígéretéhez híven felszámolta a szocializmust. S most itt egy kiállítás, ami igazolja is mindezt - bár csupán a szakág jelenére és közelmúltjára fókuszálva.

Már a történetért megéri. Hol volt, hol nem volt, Tony Cmelik (másként: Cypress Grove) country-blues gitáros nagyot gondolt. Eljött az ideje, hogy rendet rakjon a porosodó, vacak kazettái között. Illetve, hogy a nagy részüket kidobja a túróba. Ezer éve nem hallgatta őket. És nem is fogja. Akkor meg minek foglalnak annyi helyet el? Na és akkor a kezébe került az a példány, amire ez volt írva: JLP Songs. Tonynak persze azonnal bekattant. Ezt a három countrynótát akkor vették magnóra Jeffreyvel, amikor a Ramblin' Jeffrey Lee and Cypress Grove with Willie Love című albumra készültek. Csak aztán nem lett belőlük semmi, mert közben átnyergeltek a bluesra. Valójában be sem fejezték őket. Ott maradtak kezdeményként azon a JLP Songs feliratú kazettán. Ahogy Tony átfutotta őket, egyből kiderült, hogy így nem lehet őket megjelentetni, ahhoz túl vacak a minőségük. Na jó, de valamit csinálni kell, mert azért tudnak valamit... És nem csak azért, mert a néhai Jeffrey Lee Pierce írta őket. Egyszerűen kicsengett belőlük az aranyfedezet.

A mosónők híresen nehéz életűek, de a rokon szakmáknak sem könnyű; itt vannak például a biztonsági őrök. Az olyan férfiasan nehéz kelés, mint amilyet Antal Nimród új hollywoodi megbízásában látni, tán még bányászkörökben is ritka, páncélozott pénzszállító kocsikísérők esetében meg egyenesen kuriózum.

Sosem találkoztam Paul Newmannel - kezdi előszavában a filmkritikusként is tevékeny biográfiaíró, majd mielőtt még köszönetet mondana forrásainak és szeretteinek, gyorsan leírja, miképp nem találkozott Paul Newmannel. Komoly bátorítást jelenthet minden jövendőbeli sztárbiográfus számára, hogy dacára e nem találkozásnak, Shawn Levynek így is több mint 400 oldalnyi anyagot sikerült összeírnia választott tárgyáról. E vaskos, s viszonylag biztos kézzel vezetett szövegfolyam valóban kiad egy olvasmányos, egyenes vonalú, egyenletes mozgást végző emberéletet - még ha ez nem is biztos, hogy a clevelandi (s kismértékben persze magyar) Newmanek színésznek állt, Paul nevű fiacskájáé. Levy verziója mindenesetre jól illik a közismert sztárimázshoz, melyet a szerző - szimpatikus vonása ez a könyvnek - nem is igen akar megpiszkálni, legfeljebb itt-ott hozzátold némi kis színeset.

Tizedik kötetéhez érkezett az Osiris Kiadó nagyszabású, és immár kétségbevonhatatlanul minőségi vállalkozása, a Nemzet és emlékezet című sorozat. Az egységesen hármas tagolású (Források; Közéleti, politikai irodalmi emlékezet; Tudományos emlékezet) szöveggyűjteményeket az adott korszak értő ismerői szerkesztik, eddig minden alkalommal nemcsak arányosan válogatva a primer és szekunder forrásokból, illetve a szaktanulmányokból, de többnyire izgalmas, továbbgondolásra érdemes szempontokat is fölvetve. A sorból a mostani kiadvány sem lóg ki, amennyiben Az első világháború megbízhatóan hozza az elvárt nívót.

A mindenkori könyvrecenzens rendszerint okkal feltételezi, hogy személyes múltja nem tarthat igényt számottevő közérdeklődésre, ám a szubjektív emlékek olykor az általános érvényű megállapítások támaszaivá válhatnak. Ilyesformán a tény, miszerint e sorok írója néhány rövid esztendő leforgása alatt immár ötödször lát valamely újonnan megjelent operai kalauz, kislexikon vagy képes enciklopédia ismertetéséhez, alkalmasnak tetszik annak bizonyítására, hogy az évtizedeken át folytatólagosan elhantolt műfaj nemcsak eleven, de még efféle kísérőzsánereket is vígan éltet.

Buenos Airesben született, római, párizsi kitérők után ma Madridban él. Tenor létére baritonszerepek felé kacsingat, operahősként szerzett hírneve ellenére szívesebben áll a karmesteri pulpituson. José Cura február elején az Operabál díszvendégeként érkezik Budapestre.

Ha ez a szeretethiányos fiatalember, aki ágyrajárói státusban múlatja napjait Bécsben, egy hajléktalanszállón, többek közt Schlomo Herzl könyvnepper társaságában, egy picivel tehetségesebb festő, másképp alakult volna a huszadik század történelme. De Tábori György Mein Kampf című darabja nem erről szól - ez csak úgy mellékesen jutott eszembe.

A tavalyi év rendezvényei, konferenciái, kiállításai a rendszerváltás köré csoportosultak - ebbe a sorba illeszkedik, ugyan kicsit megkésve, a LuMu tárlata is. Az 1989 és 2009 között készült közép- és kelet-európai videomunkák az elnagyoltan csak szovjet blokként titulált térség problémáival foglalkoznak, azokkal a vékony szálakkal, amelyek az agyonhallgatott és kibeszéletlen múltat kötik össze a jelennel, a radikálisan megváltozott, sokszor frusztráló társadalmi-politikai környezettel.

Egy sorozatgyilkos nászutasokat gyilkol Hawaiin - kevésbé finom lelkületű alkotó bizonyára horrort rendezett volna e szomorú hírből. Ám A szökevény (amiben Harrison Ford menekül Tommy Lee Jones elől) forgatókönyvírójaként magának nevet szerző (jó ideje rendezéssel is foglalatoskodó; pl: Menekülés a félelembe) David Twohy többet is, kevesebbet szeretett volna holmi mészárosmunkánál.

Az, hogy Serge Gainsbourg és Jane Birkin 1971-es születésű lánya a színészi tehetségen kívül külön könnyűzenei spirituszt, ízlést, attitűdöt is örökölt szüleitől, voltaképp nem meglepő. Az pedig, hogy a néhány hete megjelent IRM jó lemez (ihletett és árnyalt, egyszerre finom, kellemes, artisztikus, sőt dögös), megint csak nem furcsaság, hiszen bő három évvel ezelőtt megjelent első felnőttkori albuma (volt egy "gyereklemeze" is, az 1986-os Charlotte Forever, melyre a dalokat az apja írta) ugyancsak rendben volt.

- teszi fel a kérdést Hollywood eddig vagy tíz romkomot maga mögött tudó doyenje. És amilyen ravaszdi, meg is válaszolja: Alsóretkesre, ami - még jó, hogy nem Bivalybasznád ugrott be a fordítónak - a nagy vízen túl a wyomingi Rayt takarja.