Lemez

Padlógáz

Mozart: Don Giovanni

  • - kling -
  • 2017. november 19.

Zene

A legtöbb karmester el van ájulva Mozart zsenialitásától, és a tekintélytisztelet mozgatja a pálcáját. Teodor Currentzis, a permi opera zeneigazgatója, a legújabb, ünnepelt karmester-fenegyerek nem tiszteli Mozartot. Ő szereti. Azonosul vele. Hagyja magát megihletődni a zenéjétől.

Ez érződött már a Così fan tutte és a Le nozze di Figaro korongjain is. A Don Giovanniban azonban olyan merészen improvizál, mintha Mozart egyenesen felszólította volna, írja újra a művet. Majd’ minden ütemre jut minimum két olyan hang, amit még soha nem hallottunk. Az improvizáció motorja a fortepiano. Belepofázik mindenbe, kritizál, inspirál, kommentál, kísér, provokál, előjátssza, majd lezárja a soron következő áriát.

Currentzis tempóit már nem lehetne tovább fokozni. De pont ezzel teszi jelen idejűvé, kortárssá Mozart zenéjét, mert ez a mi tempónk. Ezt nem a partitúra, hanem mi diktáljuk. Együttese, a MusicAeterna historikus hangszereken játszik, de csak azért, mert ez a hangzás már természetesebb a fülünknek. Könnyed, áttetsző, hajlékony, tele van a rock elektromos energiáival, hasít, mint egy Stihl fűrész, és nyomában ránk dőlnek a fák.

Pedig nincsenek az előadásban eget rengetően híres énekesek. A szélesebb közönség jó, ha két nevet ismer az egyébként hangfenomén csapatból: Vito Leporello Priantét és Kenneth Don Ottavio Tarvert. Tarver végre átélhető és szerethető figurát farag ebből a pipogya kispolgárból.

Ami közös Dimitris Tiliakos érzékien zseniális Don Giovannijában, Myrtò Papatanasiu megerőszakolt Donna Annájában és Karina Gauvin szerelemfüggő Elvirájában, az a figura hangi kidolgozásának már-már valószínűtlen plaszticitása. Currentzis lebontja a hallgató és előadó közötti láthatatlan falat, kirángat bennünket a süppedős fülesfotelből. Nem arra szólít fel, hogy közös erővel állítsuk helyre az erotomán macsó által megingatott társadalmi rendet. Azt akarja, hogy legyünk anarchisták.

Sony Classical, 3 CD, 2016

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.