Miután túlestünk Pete Doherty ezredfordulós gitárzenekara, a Libertines ugyan gyenge új albummal kísért, de összességében azért diadalmas visszatérésén, senki sem hitte volna, hogy idén máris friss szólólemezt kapunk tőle. Amikor azonban elindul a címben jelzett városban fél év alatt felvett anyag, akkor arra kell rájöjjünk, hogy szerencsére nem sok köze van a 2009-es, szétfolyós, sehova sem tartó lassúkból összetett Grace/Wastelands című szólódebüthöz. Már rögtön a Graham Green-regényhőst felidéző, feszes Kolly Kibbler is inkább olyan, mint egy Babyshambles-szám (ez volt Doherty Libertines utáni zenekara), majd ahogy jön a Dawn For The Outing részeges tangója, a Hell To Pay At Gates Of Heaven poguesos protestfolkja vagy az Amy Winehouse-nak címzett, és ennek megfelelően soulos Birdcage és a szintén a tragikus sorsú énekesnőhöz írt Flags From The Old Regime csodaszép balladája, akkor már ki kell mondani, hogy bizony az évtized legjobb Doherty-anyaga érkezett meg.
Még akkor is, ha a lemez közepén kicsit elúsznak a számok a ködös albioni romantikában. De sebaj, a vége felé az I Don’t Love Anyone (But You’re Not Anyone) már ismét remek, a 13 évvel ezelőtti demóból összehegesztett, szlogenszerű The Whole World Is Our Playground pedig rögtön az album tetőpontja. Szinte hihetetlen, hogy Doherty még mindig ilyen kincseket talál csúcséveinek jegyzetei között, de amíg így van, addig legyenek is lemezei: hiszen ebből a szétesett, elhangolt, bohém romantikából egy-két évente nagyon is jól jön az a bő félórácska.
Clouds Hill, 2016
