Magyar Narancs: Ha jól emlékszem, 2013-ban tartottátok a Sear Bliss huszadik születésnapi koncertjét – vagyis 1993-ban alakultatok.
Nagy András: Valóban, 1993-ban alakult a zenekar, de annyira az év végén, hogy az első próbát valójában 1994 január elsején tartottuk Lukácsházán, ahol a próbateremben mindenhol az előző napi szilveszteri buli romjai hevertek. Ekkorra viszont már megvolt a név, a logó meg a lelkesedés.
MN: Nagyon fiatal voltál?
NA: Tizenöt éves voltam, és a Sear Bliss ráadásul nem is az első zenekarom volt: az első koncertemet ’91 szilveszterén játszottam az Extreme Deformity próbahelyén tizenhárom évesen az akkori grindcore-zenekarommal. Mi nyitottunk, mert haza kellett érnem tízre. Nem is igazi koncert volt, inkább csak amolyan buli, de voltak vagy nyolcvanan, vadul ment a pogó a pincében.
MN: A kilencvenes években rengeteg zenekar volt Szombathelyen.
NA: Eszméletlenül komoly zenei élet volt, ami érdekes módon totálisan eltűnt egy évtized alatt. Megszámlálhatatlanul sok zenekar létezett mindenféle alternatív műfajban, és az egész nagyon izgalmas korszak volt. Volt stúdió, illetve kiadó is Szombathelyen, mégpedig a Lord-basszusgitáros Vida Ferenc által üzemeltetett LMS Records. Ferinek elég vegyes egyébként a megítélése, de nekünk nagyon sokat segített.
MN: Szombathely gyakorlatilag az osztrák határ mellett van, emiatt volt ilyen pezsgő a zenei élet?
NA: Eléggé hatott ránk a határ közelsége. Egyrészt sokunknak éltek kinn rokonai, akik jártak Magyarországra a menő nyugati autóikkal, és hozták a Milka csokit. Aztán, ahogy megnyíltak a határok, mi is folyamatosan kijártunk Ausztriába. Koncertekre sem Pestre jártunk, hanem Bécsbe: ott láttam először például a Brutal Trutht a Pungent Stenchcsel ’93-ban, és persze ott voltak a bécsi metálboltok, a Heavy Records meg a Why Not, ahol eszméletlen dolgokat lehetett beszerezni.
MN: Visszakanyarodva a Sear Blisshez: említetted, hogy már az első próba előtt megvolt a koncepció. Vagyis tizenöt éves fejjel kitaláltad, hogy egyedi hangzású black metalt szeretnél játszani trombitával?
NA: Igen, elég komoly elképzeléseink voltak. Valami szokatlant akartunk csinálni. Volt egy barátom, Szűcs Gergő, aki trombitán játszott a helyi fúvószenekarban, és szerette a metált: neki szóltam, hogy lenne-e kedve a dologhoz, és tetszett neki az ötlet. Imádtuk a Pan-Thy-Monium nevű bandát, abban pedig volt szaxofon, mi pedig úgy gondoltuk, hogy akkor nálunk meg trombita lesz. Ráadásul Gergőnek elég jó ötletei voltak: érezte ezt a zenét, meg azt is, hogy mit kell rá fújni, pedig nem nagyon volt ilyesmire példa. Megírtuk az első négy dalt, aztán fel is vettük.
MN: Ebből lett a mérföldkőnek számító Pagan Winter demó.
NA: Úgy voltunk vele, hogy sem fotókat nem készíttetünk magunkról, sem koncertezni nem akarunk. Viszont gyártottunk egy csomó kazettát, ami hihetetlen tempóban fogyott, és egyre jöttek a felkérések, úgyhogy végül beadtuk a derekunkat, és felléptünk a Yukban 1995. augusztus 5-én. Közben vadul küldözgettem a kazettákat mindenfelé, amelyről odakinn is nagyon jó kritikák jelentek meg, és a terjesztők is vették külföldön. Akkoriban már levelezgettem kiadókkal: rendeltem mindenféle lemezeket, a lemezekből meg kiírtam a kiadók címeit, és mindegyiknek postáztam egy-egy kazettát. Az volt a meglepő, hogy nemcsak a holland Mascot jelentkezett, hanem több ajánlatot is kaptunk, de ők kifizették az első lemez teljes stúdióköltségét, illetve turnétámogatást is garantáltak. A Pagan Winter demóból egyébként ezer darab fogyott, és csak azért nem több, mert a Mascoték szóltak, hogy ne gyártassunk belőle többet, mert inkább kiadják cédén.
MN: Ezután jött a Phantoms című első lemez, illetve a turné a Mardukkal.
NA: Akkoriban nagyon pörögtek az események, és talán kicsit mi magunk is elszálltunk, hiszen gyakorlatilag tizennyolc évesen megvalósítottuk az álmainkat. Annak a turnénak elég csúnya vége lett.
MN: Gyakorlatilag kettészakadt a zenekar: ez a turné következménye volt?
NA: Tizenévesen még eléggé ki tudnak jönni a problémák, ha huzamosabb ideig vagytok összezárva, mi meg éretlen, forrófejű kölykök voltunk. A zenekar két pártra szakadt, mindenkinek baja volt mindenkivel, és majdnem tettlegességig fajuló viták zajlottak, én pedig ott álltam középen, és próbáltam békíteni a többieket, mert ígéretes jövő előtt álltunk. Ráadásul a kiadó is azt mondta, hogy ki kéne költöznünk Hollandiába, és onnan működtetni a bandát, ők pedig mindent megtesznek értünk. Én egyből benne voltam, de a többiek nem. Olyan, mintha valami átok ült volna a csapaton.
MN: A Sear Blisst később is végigkísérték a tagcserék, és már jó régen te vagy az egyedüli őstag, ezért sokan azt gondolják, hogy te vagy az alfa-hím, aki diktátort játszik.
NA: Dehogyis, sosem voltam én ott alfa-hím. Eleve az elején én voltam a legfiatalabb, Gergővel együtt. Én mindig a békítő szerepét játszottam, de az a hat ember nem fért meg egymás mellett.
MN: De pár éve például kirúgtad a komplett zenekart magad mellől.
NA: Akkor olyan magánéleti mélyponton voltam, amit a többiek sem toleráltak igazán, aztán kiborult a bili, és mindenből elegem lett. Nagyon nem volt meg az összhang, és hasonlóan hülyén viselkedett mindenki, velem együtt. Aztán például korábban volt olyan tag, akinek olyan súlyos alkoholproblémái voltak, hogy hangszerrel együtt felment a színpadra a vendég zenekar beállásánál, mert azt hitte, hogy azok mi vagyunk, azok meg néztek, hogy ki ez, és mit akar itt. Na, az már sok volt.
MN: A Sear Bliss sosem volt az a zenekar, amely ugyanazt a lemezt készíti újra és újra, ennek ellenére nem érezted azt, hogy valahol behatárol?
NA: Dehogynem, pont ezért jött létre az Arkhé, amelynek a gyökerei már vagy tíz évre visszanyúlnak. Rengeteg különféle zenét hallgatok, nagyon sok különböző hatás ért, ezek a zenék pedig nem mindig passzoltak a Sear Bliss világába. Úgyhogy nekiálltam dalokat írni, de aztán az egész elsikkadt, mert nem volt rá idő.
MN: Majdnem az egész, hol pszichedelikus, hol indusztriális ízekkel fűszerezett Arkhé-lemezt egyedül játszottad fel.
NA: A dobon és a trombitán kívül így is volt. Kovács Attila a Sear Blissből gitáron és nyolchúros basszusgitáron játszik a Napalm Death-feldolgozásban, a Scumban, illetve a producer, Scheer Viktor vokálozik még a dalokban.
MN: Nekem az rémlett, hogy pont úgy, ahogy a demós Sear Blissnél, az Arkhéval sem akarsz koncerteket – ehhez képest már toboroztál magad köré egy zenekart, és felléptek itt-ott.
NA: Az elején én is azt terveztem, hogy ez egyszeri dolog lesz, de akkor még nem is igazán tudtam, hogy mi lesz a végeredmény, a kész lemezt hallgatva viszont arra jutottam, hogy talán megérné élőben is eljátszani egy komplett csapattal, arról nem is beszélve, hogy van még bennem vagy öt lemezre való anyag. Nagyon jó arcokat és zenészeket találtam, és momentán olyasmi izgalmat érzek az Arkhé kapcsán, mint annak idején, amikor a Sear Bliss elindult ’94 szilveszterén azon a füstös próbahelyen.
