Zene

A közmegegyezés szerint a Wilco - mióta is? lassan tíz éve - az egyik legfontosabb amerikai rockzenekar. S míg a háromhetes mikrotrendek és az álmosító békességben egymás mellett létező törpe-fanklubok korában nem lehet eléggé hangsúlyozni a jelentőségét annak, hogy maradtak még zenekarok, amelyek éveken és szubkultúrákon átívelve képesek megőrizni súlyukat és státusukat, azt azért hozzá kell tenni, hogy az utóbbi időben a Wilco már inkább csak a töretlenül lenyűgöző koncertteljesítményével biztosította vezető pozícióját.

Jesse Hughes az a típusú művész, akinek a személye, a karriertörténete, sőt talán még a bajusza is jóval érdekesebb a zenénél, amit csinál. Az elkötelezett republikánus aktivista és volt politikai szövegíró a Palm Desert-i stoner rock-színtér, illetve a későbbi QOTSA-főnök, Josh Homme vonzáskörzetéből indult, hogy aztán az őszinte, kőkemény iróniával felvértezett Eagles Of Death Metal élén váljon egy közkedvelt homoszexuális sztereotípia (a meleg motoros), valamint egy többé-kevésbé egyezményes rocksztárkép szórakoztató karikatúrájává, és egyúttal afféle majdnem-rocksztárrá.

Szezonjuk lehet mostanság a klasszikus görög tragédiáknak, Oleg Novkovic filmje is ezen a vonalon indul; ám itt a tragédiát privát eltévelyedések, kisszerű és legfeljebb felelőtlennek nevezhető emberi döntések idézik elő, kibontakozni nyögvenyelősen akar, viszont a kamera annál nagyobb kedvvel időz el a csúnya arcokon, a sivár tájakon és az elmocskolódott közegen. A rendező nyilván a sok komor bányászarctól (mely bányászok amúgy semmilyen viszonyban nem állnak a történtekkel; lehetnénk egy vidámparkban is), a roppant festői lepusztultságtól, a nyomorultságukat folytonos vedeléssel, láncdohányzással és cuccozással hangsúlyozó szereplőktől várja, hogy mélységet adjanak a toldozott-foldozott sztorinak, amiben van gyilkosság, vérfertőzés és rengeteg szenvedély.

Budán lakni világnézet, írta annak idején a nagy ember, s ha megérte volna a huszonegyedik századot, alkalomadtán még mindig elmondhatná ugyanezt. Per pillanat nem is tudok olyasmit kitalálni, amitől jobban Budai Polgárnak érezhetnénk magunkat, mint hogy egy elegáns étteremben a vacsora négy fogásának tálalása előtt, után és közben frakkba bújt színészek adnak elő revüműsort - a dramaturgként ismert Vörös Róbert "prózaoperettjét", sanzonokkal és kuplékkal bőkezűen ellátott, frivol krimijét. A vacsoraszínház Magyarországon sem újdonság, de az utóbbi hónapokban a nagyérdemű gyilkosságtörténetekben segédkezhetett a nyomozónak a jól táplált közösségi nyomozásban - mind a kortárs magyar dráma, mind a revüműsor új.

Az utóbbi hat évben a thrash metal nagy négyesének egyik zenekara, az Anthrax körül a legrútabb szappanopera zajlott le. 2004-ben még John Bush énekessel zúzták rommá a Sziget nagyszínpadát, aztán egy évre rá visszahívták a zenekar első évtizedének és klasszikus lemezeinek vokalistáját, Joey Belladonnát, akivel lenyomtak egy erősen pénzszagú nosztalgiaturnét, majd miután az énekes kevesellte a lóvét, és lelépett, hiába próbálták Busht visszaédesgetni.

Kispénzű nemzeti filmgyártások, figyelem! Nincs pénz elmesélni azt a rengeteg balkáni sorsot, mely mind filmért kiált? Gond egy szál se! Ha nem lehet külön filmet szentelni a háborúban bekattant taxisnak, a korrupciótól megcsömörlött vállalkozónak, a prostilábak közt szívéhez kapó nyugdíjasnak, az újgazdag gengszternek, a gondatlan csecsemőpesztrának, a teniszezni vágyó szegény kamasznak, a szopás után töménnyel öblögető kurvának, a dzsippel közlekedő aranyifjúnak vagy a világból kivonult remetének, akkor nosza, léptessük fel őket egyetlen film fedele alatt. Ezzel nemcsak egy csomó más filmet megspóroltunk, amiket mások már úgyis mind megcsináltak, de egy patinás műfajt is felkaroltunk, a mozaikos elbeszélést, mely előszeretettel láttatja az életet véletlen és abszurd találkozások végeláthatatlan sorának.

Az emigráns litván-zsidó családból származó világhírű dél-afrikai művész egyedülálló képi nyelve a film, az animáció, a bábjáték, az árnyék- és mozgásszínház, a zene, a szobrászat és a rajz invenciózus ötvözete, egy olyan, folyamatosan átalakuló mozgásban vibráló gesamtkunstwerk, melynek költőiségét nem a konceptuális kiszámítottság, hanem az ösztönös teremtés biztosítja. A Szépművészeti Múzeumban látható nyolc (egyenként körülbelül 6 perces) filmet tartalmazó videoinstalláció a 2010-ben a New York-i Metropolitan Operában bemutatott darab előzménye/tartozéka - híven Kentridge elvéhez, mely szerint a "kép" ösz-szes megjelenése (akár a gobelin is) része az adott munkának.

Képtelenség úgy írni a limerikről, hogy az embernek ne támadna kedve mindjárt idézni is egyet. Hát kezdjük rögtön egy klasszikussal, a jelen kötetet is válogató-szerkesztő Várady Szabolcstól: "Volt egy nő, úgy hívták, Emese.

című operájának ez a régről megőrzött, 2009-ben élőben is közvetített Metropolitan-rendezése (az ismeretlen Sonja Frisell munkája) már a maga idejében is muzeális konvenciókra épült. A győzelmi bevonuláskor megjelenő két lovat a hozzájuk tartozó lovassal a közönség tapssal honorálja.

E két, zeneileg relatíve külön utakat járó csapat - a Machine Head a klasszikus Bay Area-thrashből indult, míg a Mastodon (képünkön) a hetvenes évek zenéiből és a Melvins fémjelezte antikommersz elvetemültségekből gyúrt össze kimondottan fogyasztható elegyet - fontos közös nevezője, hogy az utóbbi pár év tanúsága szerint mindkettő az első néhány lemezével lőtte el puskaporának nagy részét, az újabb anyagaik pedig egyértelmű görcsösséget, erőltetett bizonyítani akarást mutatnak. A Mastodon-rajongók egy részénél az előző Crack The Skye verte ki a biztosítékot, a Machine Head tagsága pedig két "divatosabb" zenét tartalmazó lemez után (a kimondottan erős Burning Red 1999-ben, míg a valamivel halványabb Supercharger 2001-ben jelent meg) találta meg a szögecses csuklószorítót újra a gardróbban, és kezdett el epikus, sűrű gitárfutamokkal gazdagon meghintett dalokat írni.

Egy évtizede még a tinilányok többsége álmaiban Britney szeretett volna lenni - azután néhány éve meg már nagyon nem. Britney Spears az utóbbi bő évtizedben megjárta a mennyet és a poklot, és persze közel járt ahhoz is, hogy az első ötben végezzen a poptörténet legszánalmasabban záruló karrierje versenyben.

Rohanó léptek kopogását halljuk, kétségbeesett zihálás, valami ipari létesítményben menekül egy szerencsétlen, csak őt látjuk, de bejön valahonnan egy másik zörej is, ugyancsak lépések keltik; az üldöző nem rohan, tempósan közeleg. Közeleg.

Michael Caine jó színész, szeretjük is nagyon, de a szerepek aggályos megválogatása soha nem tartozott az erényei közé. A Harry Brown egy fércmű, a színészi játékot kivéve minden más tekintetben alulról ostromolja a B szintet.

Mi tagadás, alig pár héttel a 3D-s Kékszakállú kudarcát követően e sorok írója nem a legjobb előérzetekkel, sőt direkte élénk aggodalommal eltelve ült be a Simon Boccanegra premierjére. Mert hiszen Verdinek ez az operája éppenséggel nem sorolható a mindenkor hálás repertoárdarabok közé, s ilyesformán bizony bukni is lehet vele, csendesen vagy akár még zajosan is, amennyiben nem mutatkozik a (kurrens budapesti) átlagot jelentékenyen meghaladó összhang a színpad és a zenekar között, s ha nem találtatik a produkcióba három valóban kvalitásos férfi énekes a bariton és a basszus fachjából. Valamint, s ez már korántsem csupán az előadók felelőssége, ha a közönségnek nem támad gusztusa a dudorászható slágerszámokat alig ígérő dalműre.