Film - Betöltve - Daniel Barber: Harry Brown

Michael Caine jó színész, szeretjük is nagyon, de a szerepek aggályos megválogatása soha nem tartozott az erényei közé. A Harry Brown egy fércmű, a színészi játékot kivéve minden más tekintetben alulról ostromolja a B szintet.

Hallván, hogy az Empire díjkiosztói szerint ez volt 2010 legjobb brit filmje és a londoni kritikusok körével együtt több kategóriában is jelölésre érdemesnek találták, nem zárhattam ki a lehetőséget, hogy én láttam rosszul, és talán értékvakságban szenvedek. Már jelentkeztem is kivizsgálásra, de nagyon hosszú a várólista. Addig is próbáltam megfejteni, miért készíthettek filmet egy bosszúhadjáratot indító nyolcvan körüli nyugdíjasról. Az idősek túl gyakran válnak bűncselekmény áldozatává, az alkotók talán így akartak megszabadulni a frusztrációjuktól, ami teljességgel legitim eljárás a részükről, s ez esetben a fiatal elkövetőknek szól a rendezői üzenet: ne higgyétek, hogy kockázatmentesen szívathattok minket. Ezen olvasatnak sajnos ellentmond, hogy a Harry Brownt az első filmes Daniel Barber jegyzi. Felmerülhet annak gyanúja is, hogy a Gran Torino brit változatára hajtottak, amiben a Caine-nel nagyjából egykorú Clint Eastwood demonstrálja, hogy öreg ember nem vénember. Minőségi és tematikus szempontból azonban van egy jóval közelebbi rokona is Harry Brownnak: Charles Bronson ötös szériát megért Bosszúvágya, ami a jelek szerint mondhatatlan űrt hagyott maga után 1994-es végső búcsújával. Ezt most betöltötték.

Harry ugyan nem jól menő építész, mégsem értjük, hogyan került a prolik és kétes elemek közé egy lepattant tanácsi lakótelepen, melyet kölyökbandák tartanak rettegésben (a lebontásra ítélt, London szégyene Aylesbury Estates volt a forgatás helyszíne Walworthben). Mintha egy magyar katonatiszt a Dzsumbujban lakna, lévén Harry egykori tengerészgyalogos, aki észak-írországi állomáshelyén végzett kitüntetésekkel honorált, de nem részletezett különleges feladatokat. Előbb szeretett feleségét veszíti el, aki hosszú betegség után meghal a kórházban, majd egyetlen barátját és sakkpartnerét, akit addig terrorizálnak az elvetemült ifjak, míg rájuk nem megy egy első világháborús rozsdás szuronnyal, ők pedig "jogos önvédelemből" agyonverik. Ekkor kapcsol át Harry bosszúálló üzemmódra, és hadd hulljon a férgese.

A mészárszék érdektelen, nem mondhatni, hogy a címszereplőnek drukkolva alig várjuk a következő bűnöző - szánalmas, ostoba kölykök és nagyon gonosz, nagyon ocsmány drogdílerek, csupa kétdimenziós figura - kivégzését, mert nem könnyű eltekintenünk attól, hogy egy szál nyomozó (Emily Mortimer) kivételével itt senki nem gondolkozik, a főhőst és az alkotókat is beleértve. Hogy a pályakezdő Daniel Barber nem teljesen reménytelen, arról egyetlen jelenet, egy gettóbeli zavargás és rendőrattak megrendezése árulkodik csupán.

A Vertigo Média bemutatója