Egy évtizede még a tinilányok többsége álmaiban Britney szeretett volna lenni - azután néhány éve meg már nagyon nem. Britney Spears az utóbbi bő évtizedben megjárta a mennyet és a poklot, és persze közel járt ahhoz is, hogy az első ötben végezzen a poptörténet legszánalmasabban záruló karrierje versenyben.
De mára úgy tűnik, véget ért a jeles művésznő sunavillantós, dühből kopaszra borotválós, gyermekveszélyeztetős, "mindent bele" hangulatú politoxikomán korszaka. A magát néha kényszeredetten jó kislánynak beállító rosszlány a munkába temetkezve vigaszra lelt, s a buzgalom új, sikeres albumot (Femme Fatale), hozzá egy látványos, külsőségekben gazdag promóciós turnét szült - mindegyikből a hetediket a karrierje során. A turnénak (ahogy Britney utóbbi 3-4 évben született albumainak is) demonstrálnia kell a tranzíciót: az egykor a tinipopot forradalmasító ikonból felnőtt popsztár lett, aki már a kicsit nagyobbacska közönség igényeit és fantáziáját is képes megragadni és kiaknázni. Akad, aki inkább azonosulna vele, s olyan is, aki egészen másra vágyna: mindenesetre a félházas sportcsarnoki publikum soraiban lelkes tizen-huszonéveseken kívül meglett családanyák és -apák, valamint amúgy kifinomult, ínyenc kultúrafogyasztók is felbukkannak.
A show maga tömény, látványos és voltaképpen nem is túl hosszú. A hagyományos koncertattrakciók terén diétás a program: aki virtuóz hangszerszólókra, sőt egyáltalán bármilyen zenészi teljesítményre kíváncsi, messzire kerüli Britney fellépéseit. A koncertprogram voltaképpen feszes - igaz, az egymásba csúszó, gyakorta vázlatosan előadott vagy éppen hogy odakent számokból álló blokkokat jól tagolják videoklipes intermezzók. A számokat jórészt a friss albumról, no meg a 2008-as Circusról és 2007-es comeback-lemezéről, a Blackoutról válogatták össze - ennek megfelelően zeneileg az utóbbi fél évtized eredetileg izgalmasan indult trendjeit halljuk avatott producerek által domesztikálva, afféle Gesunkenes Kulturgut formájában. Ráadásul a rave-elektro mellett most már a bass music kortársi vonulata is beszűrődik - elég csak utalni a vissza-visszatérő dubstepbetétekre. Azért a nosztalgiablokk sem maradhat ki: jön a Don't Let Me Be The Last To Know (artistaprodukcióval súlyosbítva), a Boys és persze a kihagyhatatlan Baby One More Time is.
Britney vokális teljesítménye mindig is vitatott volt - s akkor még nem is beszéltünk a gépek által vezérelt, alapvetően túlmozgásos show-k alkalmából bemutatott énekbetétek valódiságáról. Nos, némely cinikusan megengedő vélekedések szerint mostanság kifejezetten sokat énekel az ő saját szájával is. Azért marad feladat bőven a lip synch (magyarul pléjbekk) számára, s hát a fene se várja, hogy dzsesszbalett közben lihegés nélkül, kristálytisztán intonáljon - s ha mégis, akkor meg köszönjük szépen. A show amúgy egy énekes-táncos modorban prezentált komplett sztori volna legalább öt részben bemutatva, az egyes epizódok közötti videoklipekben pedig egy Britneyt követő voyeur életével és gondolataival ismerkedhetünk meg (ha akarunk, ha nem). A sztár itt voltaképpen kettős ügynök, aki játszva, sőt táncolva megbirkózik a rendőrökkel, a kísértésekkel, a hülye sajtóval, nyálcsorgató sztalkerével, játékosan megaláz egy, a tömegből kiemelt szerencsétlen tekintetű geeket, s végül egy rakat játék nindzsát is lerendez. A folytonos alakváltozás közben feleleveníti a végzet asszonyainak alaptípusait - s eközben oldalbiccentés jár a meleg közösségnek vagy a BDSM-világnak, s alapos tribute-köröket kapnak az idolok és a kollégák is (Janet, Madonna és Marilyn is megidéztetik - a hamarost érkező Rihannától pedig elő is adja az S&M-t). A profán passiójáték természetesen megdicsőüléssel végződik: Britney angyalszárnyakon emelkedik a zsinórpadlásig, miközben világító gömbök hullanak az égből, a küzdőteret pedig konfettieső borítja be. Ekkor talán már meg is bocsátottuk neki, hogy pályafutása tán legjobb számát, a ráadásként elővezetett Toxicot ilyen pocsék, jellegtelen dufta-house változatban bírta prezentálni.
Papp László Budapest Sportaréna, szeptember 30.
