A vacsoraszínház Magyarországon sem újdonság, de az utóbbi hónapokban a nagyérdemû gyilkosságtörténetekben segédkezhetett a nyomozónak a jól táplált közösségi nyomozásban - mind a kortárs magyar dráma, mind a revümûsor új. De akár egy sikeres nyomozás, akár brownie tejszínhabbal a desszert, mind az elvárások, mind az értékrend átalakul; azaz nemcsak hogy vacsora közben nincs Ványa bácsi, de nem is várja el senki, hogy legyen. Vörös mindezt észben tartva írta meg történetét a háromtagú mûvészcirkuszról, a mûsoruk közben rejtélyes körülmények között elhalálozó, furán férfias dizõzrõl, és a négy szórakoztatóipari szakmunkás elõéletérõl. Igaz, a forma - kötelezõ a szünet a fogások elfogyasztása közben - kissé rányomja bélyegét a darabra is, és igen lassan bontakozik ki a konfliktus lényege, akkor viszont egyszerre derül ki minden, ami fontos - elõtte pedig a kelleténél valamivel több a csak félig komolyan vett bölcselkedés.
A három férfi színész (köztük a dizõz) nagyobb hanggal játszik, mint amekkora átéléssel, de ez ebben a stílben, a zongorák és a fél szemmel a borospoharat figyelõ vendégek között valahogy természetesebbnek hat. Tornyi Ildikó a kivétel, õ elõhozza magából a végzetasszonyt, s ha lehetõsége van rá, uralja a kis teret; mintha az õ jelenlététõl függne mindenki más is. A dizõz halála mindenesetre nem fekszi meg az ember gyomrát - hogy ez erény vagy sem, mindenki döntse el maga.
Menta Terasz, szeptember 23.
***
