Kispénzû nemzeti filmgyártások, figyelem! Nincs pénz elmesélni azt a rengeteg balkáni sorsot, mely mind filmért kiált? Gond egy szál se! Ha nem lehet külön filmet szentelni a háborúban bekattant taxisnak, a korrupciótól megcsömörlött vállalkozónak, a prostilábak közt szívéhez kapó nyugdíjasnak, az újgazdag gengszternek, a gondatlan csecsemõpesztrának, a teniszezni vágyó szegény kamasznak, a szopás után töménnyel öblögetõ kurvának, a dzsippel közlekedõ aranyifjúnak vagy a világból kivonult remetének, akkor nosza, léptessük fel õket egyetlen film fedele alatt. Ezzel nemcsak egy csomó más filmet megspóroltunk, amiket mások már úgyis mind megcsináltak, de egy patinás mûfajt is felkaroltunk, a mozaikos elbeszélést, mely elõszeretettel láttatja az életet véletlen és abszurd találkozások végeláthatatlan sorának. Vladimir Paskaljevic (a papa, Goran sem akárki: a Lõporos hordó rendezõje) ügyesen zsonglõrködik a rengeteg sorsvázlattal. A forgatókönyv elbírálásakor nyilván örömmel fedezte fel a kirendelt olvasó, hogy a sok belgrádi történetszál java része egy teniszmérkõzés - a helyi kedvenc, Jelena Jankovic játszik - tévéközvetítése közben fut szét és össze, s így alkalom nyílik rá, még csak nem is erõltetett, hogy a sok zsákutcás sorshoz egy igazi sikersztori adjon a háttérbõl kontrasztot. Baj nincs is mással, mint a sok összeterelt típusfigurával: útjaik olyan természetességgel fonódnak egymásba, ahogy az latin-amerikai és gazdagréti teleregényekben szokás. Ez pedig nem a mindennapok, sokkal inkább a filmkészítés abszurdja.
Az Anjou Lafayette bemutatója
**
