Jesse Hughes az a típusú mûvész, akinek a személye, a karriertörténete, sõt talán még a bajusza is jóval érdekesebb a zenénél, amit csinál. Az elkötelezett republikánus aktivista és volt politikai szövegíró a Palm Desert-i stoner rock-színtér, illetve a késõbbi QOTSA-fõnök, Josh Homme vonzáskörzetébõl indult, hogy aztán az õszinte, kõkemény iróniával felvértezett Eagles Of Death Metal élén váljon egy közkedvelt homoszexuális sztereotípia (a meleg motoros), valamint egy többé-kevésbé egyezményes rocksztárkép szórakoztató karikatúrájává, és egyúttal afféle majdnem-rocksztárrá. Bár az indulásnál alighanem kevesen fogadtak volna erre, a teátrális, túlrajzolt macsógesztusok, illetve az ezeket ellenpontozó pár akkordos, szándékoltan komolyanvehetetlen, fülbemászó rockszámok végül nem oltották ki egymást egy nyár után, hanem hosszabb távon is sikeressé és mûködõképessé tették a produkciót. Sõt, késõbb az is kiderült, hogy Hughes, azon kívül, hogy különös tehetséggel tudja kombinálni bajuszát különféle napszemüvegekkel, egészen jó és megbízható dalszerzõ, aki ügyesen lavíroz a klasszikus novelty és a rock 'n' roll között. Boots Electric néven kiadott elsõ szólólemezén pedig egy olyan hangzásra talált, ami a 70-es évek összamerikai rockzenéjénél és a kvázi-garázsrocknál sokkal jobban illik a célkitûzéseihez. A Honkey Kong olcsó, ám változatosan megszólaló szintetizátorai és dobgépei, valamint még olcsóbb vulgaritása (és helyenként szentimentalizmusa) olyan elegyet alkot, amelyben Hughes végre önfeledten lehet harsány és bunkó, anélkül, hogy ezt a megszokott iróniájával tompítaná - hisz' bõven megteszi helyette egy-egy hülye szintihang. A hatások között egyaránt megfér Gary Numan robotikus elektropopja, Prince überszexuális mûanyag szintihangzása, a Beck-féle barkácspop, sõt a lemez legjobb dalában, a Brody Dalle-lal közösen elõadott Boots Electric Theme-ben még a Le Tigre leszbikus elektro-punkja is beköszön.
Dangerbird, 2011
***
