Zene

Neil Simon 1973-ban, húszesztendei házasság után elveszítette rajongásig szeretett első feleségét, majd a sokkból kiverekedve magát még ugyanabban az évben rátalált a színésznő Marsha Masonre, akiből rövid úton Simon második felesége és számos darabjának főszereplője vált. Erről a gyors lefolyású, ám váltig fájdalmas gyászmunkáról és érzelmes gyógyulási folyamatról írta meg azután az elmélyültebb hangját már amúgy is nagyban próbálgató vígjátéki szerző 1977-ben a Második fejezet (Chapter Two) című darabját. Ez az 1979-ben filmen is sikert aratott színmű települt most fel a nyári szünetre készülődő Thália színpadára - a nem kevéssé szentimentális Ölelj át! nevezet alatt.

Azt hiszem, szalagantennának hívták azt a műanyag madzagot, melynek végét az ember a kezébe fogta, és addig mozgott vele erre-arra, míg a tévé vagy rádió egyszer csak tisztán kezdett beszélni. Ez többnyire a leglehetetlenebb helyen és pozitúrában történt - hétrét görnyedve a szoba sarkában vagy magasba nyújtott karral a létra tetején -, és amint fixálni próbálta az ember, azonnal visszatért a sistergés, elment a kép és a hang. Szóval vagy szerelni, vagy élvezni.

A történészeknek viszonylag könnyű a dolguk. Mondjuk a költőkhöz képest. Mert az utóbbiaknak a saját fantáziájukból, mintegy a semmiből kell teremteniük valamit, míg az előbbiek egyszerűen csak beszámolnak nekünk mások viselt dolgairól. A fantáziát kéretik a ruhatárban leadni: a jó történész a puszta tények és bizonyítékok embere. Persze ezek begyűjtése, rendszerezése sem kis munka, de itt legalább mindig van valami kézzelfogható, amiből ki lehet indulni, ami adott.

Mi sem természetesebb: az 1900-as századforduló sok méltánytalanságot elszenvedett nőirodalmával legutóbb épp egy krimiben futottunk össze. Dávid Veron, A türkizkék hegedű hősnője a Nő és Társadalom újságírójaként egy Erdős Renée-verssel igyekszik a modern nő ügyén lendíteni, s kijátszva a szerkesztői éberséget, Schwimmer Klementin néven csempészi a hölgylapba az úri lányok elől eltiltott költeményt.

A két évvel ezelőtt megjelent negyedik lemeze óta táborát világszerte magabiztosan növelő és a meghatározó angolszász zenei sajtóban is barátian kezelt georgiai metálzenekar korának jellegzetes gyermeke, amennyiben elfogadja, hogy az ismeretlen területek meghódításának kora lezárult a rockzenében. Viszont nem a vállrándítással kísért újrahasznosítás könnyebbik útját járja, hanem egyfajta halmozással próbál legalább némiképp eredetinek látszani, és ez az attitűd éppúgy hatással van a dalok stílusrétegeire, mint az előadásmódra.

Finy Petra és Herbszt László A csodálatos szemüveg című mesekönyve igazi meglepetés az állatok, hercegnők, kalózok és tündérek mesevilágai után: helyszíne ugyanis Budapest, ráadásul a mai, a szobaablakon túli. De csodaország ez is ugyanúgy, mint az "perencián túliak - pontosabban a történet egy pontján azzá válik.

A kétrészesre tervezett mű tere és ideje az angol történelmi regények kedvelt időszaka, a Tudorok Angliája, s központi alakja a kor egyik legnagyobb hatású politikusa, Thomas Cromwell, VIII. Henrik főminisztere.

Sidney Lumet kriminek felöltöztetett filmje, az Idegen közöttünk arról szólt, hogyan megy be valaki a brooklyni haszidok zárt közösségébe. Kevin Asch ugyancsak bűnügyi indíttatású dolgozata meg arról, hogyan jön ki valaki.

A nagyszerű amerikai szoprán budapesti föllépésének időpontjára és tiszteletére jelent meg ez a gusztusosan adjusztált önéletrajzi kötet, amely csakúgy szép és okos, akárcsak méltán ünnepelt szerzője. "Egy énekes születik" - szól az alcím, ám a könyv jóval többet ad az operaénekesi karriertörténet korántsem érdektelen, de azért egykönnyen kiismerhető zsánerénél, a pályatársi nevek, operaházak és műcímek gazdag permutációját elősoroló önéletrajzi sablonnál.

Lenn járunk vidéken, s fehér szemetek barátságtalan karéjában múlatjuk az időt. Annyira vidéken, amennyire csak az amerikai filmekben lehetséges: Tennessee isten háta mögötti, rút szegletében, ahol sok a fakó sárga, és az időjárás sem kecsegtet semmi jóval.

Az utóbbi három évben - minden szempontból átütő bemutatkozó lemezének (Limbo, Panto, 2008) megjelenése óta - folyamatos, jól követhető átalakuláson megy keresztül az éppen Londonba települt leedsi Wild Beasts kvartett. Zenéjük alapvető karaktere változatlan, ám a hangsúlyok finom áthelyezésével, a feladatok újrafelosztásával és a zenei eszközök még gondosabb kiválasztásával egy sokkal letisztultabb hangzást alakítottak ki.

Úgy látszik, az egyre inkább műfajspecifikussá váló hazai fesztiválpiacon a Hegyalja szervezői a metálarcokat is szeretnék megfogni, hiszen tavalyelőtt a Machine Head játszott főműsoridőben a nagyszínpadon, tavaly a Motörhead, idén pedig egyenesen két legendásnak is nyugodt szívvel nevezhető brigád kapta meg ott a zárópozíciót - hogy a minden évben a kisebb színpadokon fellépő, nem kevésbé kultikus metálzenekarokról (idén például a sátánista botrányairól híres floridai Deicide is koncertezett a Pepsi színpadon) ne is beszéljünk.

Drabális és törékeny - ez Bohumil Hrabal írásművészete, ami nem hagyja nyugton sem a filmeseket, sem a színháziakat: muszájna a betűn kívül másképp is megjeleníteni ezt a különös keveréket. Újrateremteni azt a világot, amelyben hétköznapi emberek kis történetei élettel - anyaggal - töltik ki a nagy emberek által teremtett történelmet, és ők, a kicsik nőnek benne nagyra, tőlük felejthetetlen és igazi a világ. Most a Kőszegi Várszínház nyári truppja állt neki - tán inkább állt bele - ebbe az egyszerre bohózati és lírai hrabali világba, hogy színielőadást teremtsen belőle.

Elég hosszú volt a felvonásköz, de mit számít nyolc nyamvadt hónap egy tíz éve szakadatlanul virágzó franchise életében. Azért gyűltünk most össze, talpig ünneplőben, hogy mérleget vonjunk, címeket cseréljünk, és átadhassuk a győzteseknek járó könyvutalványokat.