Lenn járunk vidéken, s fehér szemetek barátságtalan karéjában múlatjuk az idõt. Annyira vidéken, amennyire csak az amerikai filmekben lehetséges: Tennessee isten háta mögötti, rút szegletében, ahol sok a fakó sárga, és az idõjárás sem kecsegtet semmi jóval. A szemetet Holly-wood egykori héroszai, Kris Kristofferson és Val Kilmer adják, illetve a szakágban oly felette járatos karakterszínészek, mint W. Earl Brown (Deadwood; õ az egész éceszgébere, az egyik producer és az adaptáció írója) vagy Francis Conroy (Sírhant mûvek). Ez azért okozhat némi problémát, hiszen az emberiség sarát mégis jobb, ha tök ismeretlen színészek játsszák el, mert akkor esetleg beveszem. Hiába hagyta ugyanis rajta az élet az összes lábnyomát Val Kilmer ábrázatán, s hiába szûkült már borsónyira Kris Kristofferson szeme, rájuk föntrõl emlékszünk, s ketten már egy kicsit sokan is vannak, még egy ily értelmetlen és ostoba cselekedeteket példásan sorakoztató, fojtogató kilátástalansággal vert filmhez is, mint ez. Van persze egy kölök is, aki le akar lépni. Innen, hova? - kérdezhetnénk, most némi joggal, hiszen akkora a lepu, hogy még Nashville is oly messze esik, mint a Hold sötét oldala. Oh, nem csak a hõsöknek álom a kitörés, az alkotók is az isten kezére adnak végül mindent, jól is teszik.
Szóval kicsit mache az egész, de annyira szomorú, hogy az már színtiszta nosztalgia, amit ugye lehet szeretni. S ha még azt is hozzávesszük, hogy Kris azért csak elrebeg a gitárján egy bluest (zenei producer: T-Bone Burnett), akkor részemrõl rendben is van ez így.
Forgalmazza az InterCom
*** és fél
